Párbeszéd és pragmatizmus

Oké, elérkeztünk a konklúzióhoz. Amikor is az alábbiakban szeretném összefoglalni és kiegészíteni az eddig leírtakat:

1. A mai világot és gondolkodást iszonyatosan nehéz többszáz éves fogalmakkal körülírni, főleg, hogy ezen fogalmak az idők során is változtak, így mindenki mást ért alattuk.

2. A mai világot és gondolkodást az elmúlt évszázadok összes ideológia áramlata formálta, befolyásolta. A 21. századi átlagember legalább annyira liberális, mint amennyire konzervatív, nacionalista, vagy szocialista.

3. Az összes -izmus és vallás egy-egy mese (elmélet), mely megpróbálja rendszerbe/rendbe szedni, ezáltal leegyszerűsíteni, fogyaszthatóvá/átláthatóvá tenni a világot. Mindegyik más-más axióma/alapelv (esetlegesen alapelvek) mentén építi fel a gondolatmenetét, ezért más és más következtetésekre jutnak, az élet más és más aspektusait ragadják meg, de egyik sem áll felette a többinek. Egyes ideológiák kisajátítása, mások demonizálása nem más, mint hatalmi játék és kommunikációs stratégia.

4. Végül, de nem utolsó sorban, ha ezeket elfogadjuk, akkor nincs más értelmes magatartás, mint a párbeszéd és a pragmatizmus. El kell fogadjuk, hogy a másik álláspontja éppen olyan valós, mint az enyém, éppen ezért az ideológiákat félre téve kell pragmatikus megoldásokat találni jelenkorunk kihívásaira.

Kezdjük a harmadik ponttal: a vallások tipikusan egy ember feletti, transzcendens entitástól származtatják a világ törvényeit, és azokból kiindulva magyarázzák/szervezik az életet. A liberalizmus a hatalom isteni eredetét félre tette, és az öngondoskodást az emberek kezébe helyezte (választott, leváltható képviselőiken keresztül, akiket – merthogy az ember esendő – a hatalmi ágak szétválasztásával és különböző kontrollokkal (a híres fékek és ellensúlyok) próbál meg kordában tartani). Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez az irányítási modell kísértetiesen hasonlatos ahhoz, amilyen a modern gazdasági társaságoknál is működik.

A szocialisták alapvetése, hogy a gazdagok (tőkések, nemesek) a történelem során mindig kizsákmányolták a szegényeket (munkásokat, földműveseket), és ezen változtatni kell. A vallás pedig a hatalmon lévők eszköze a tömegek kordában tartására. Társadalom- és gazdaságirányítási modelljük/kísérletük ebből az ideából következett. A konzervatívok azt mondják, hogy Marxnak mindebben történetesen igaza van, de így van ez jól, ez a világ rendje. Hierarchia van, volt és lesz, ez az emberi természetből következően elkerülhetetlen.

Na mármost azon vitázni, hogy ezek közül melyiknek van igaza (vagy inkább igaza) nagyjából annyira értelmes, mint azon veszekedni, hogy az Így jártam anyátokkal és a Modern család írja-e le jobban az életet, vagy a Fekete tükör (Black Mirror) és az Éles tárgyak. Ezek mindegyike megragadja az élet bizonyos aspektusait: a világban van barátság és humor, a szex (bocsánat, a szerelem) fontos mozgatórugó, az ember képes az elfogadásra/változásra, de van sajnos hatalmi mámor, gyűlölködés, elnyomás, nyomor és manipuláció is; és igen, vannak pszichopaták bőven, nemegyszer vezető pozíciókban.

Az sem atomfizika, hogy belássuk, a modern világ roppant bonyolult, az emberi gondolkodás/jellem pedig legalább annyira összetett és sokféle. Kikérem magamnak, hogy ne lehessen saját véleményem! Hogy egyik dologban ne gondolkozhassak konzervatívan, egy másikban pedig mondjuk liberálisan. Ma már természetesnek vesszük az öt (lassan négy) napos munkahetet, a tömegközlekedést, a közegészségügyet, a fizettet szabadságot és -táppénzt, vagy a nyugdíjat. Ezek szocialista eszmék. Elfogadjuk a nők választójogát, elvárjuk a törvény előtti egyenlőséget, nem gondoljuk azt, hogy egyik faj, nem vagy népcsoport eleve elrendelve felsőbbrendű lenne a másiknál. Ezek liberális alapvetések. Tiszteljük a szüleinket és a hagyományainkat, büszkék vagyunk magyarságunkra, a múltunkra, nyelvünkre és a kultúránkra – ezek konzervatív-nemzeti értékek. Utóbbi nem eufemizmus: külföldiek rendre megjegyzik, hogy mi, magyarok (függetlenül attól, hogy idehaza ki kit tart hazaárulónak, kozmopolitának vagy éppen Putyin-bérencnek), kifelé nagyon is egységesen viselkedünk - szinte kivétel nélkül mindegyikünk roppant büszke a gyökereire.

Az ideológiák mentén megvalósuló uszítás, árokásás tehát politikai lózung. Színtiszta hatalmi stratégia, kommunikációs átverés. Oszd meg és uralkodj! Tartozunk saját magunknak annyival, hogy nem nyaljuk be ezt a baromságot.

Mondhatok egy példát, mondjuk a homoszexuálisok házassága és gyerekvállalása kapcsán, ez még mindig elég aktuális téma. Könnyű lenne feltétel nélkül támogatni, vagy éppen mereven elutasítani egyik vagy másik ideológia mentén. Ezeket félre téve, logikusan végiggondolva az érveket és ellenérveket, viszont valami ilyesmi gondolataink lehetnek:

- A homoszexualitás ősrégi dolog, ne csináljunk már úgy, mintha holmi újkori liberális deviancia lenne. A jelenség mindig is létezett, létezni is fog, megszüntetni nem lehet.

- A kriminalizálására tett kísérletek rendre még komolyabb problémákhoz vezettek, ezért saját érdekünkben fogadjuk el és csatornázzuk be a társadalomba.

- Ami manapság egy hetero pár között zajlik a hálószobában, amúgy sem különbözik lényegesen attól, amit a saját nemüket kedvelők csinálnak egymással. Ha tetszik, ha nem.

- Úgysem lesznek ötgyerekes minta-szülők azokból, akikben esetleg társadalmilag elfojtjuk ezt a hajlamot, ergo nem ők fogják megoldani Magyarország demográfiai problémáját. Használjuk ki inkább azt, hogy ezek a párok is szeretnének teljes családot: mivel egy gyereknek százszor jobb az akármilyen család, mint a nevelő otthon, nekem nincsen azzal problémám, ha homoszexuális párok örökbe fogadnak.

- Egyébként pedig, élhessenek ők is olyan élettársi közösségben, mint heterók. Ugyanolyan jogokat biztosító kapcsolatban.

- Ugyanakkor, azzal nem értek egyet, hogy ezt is házasságnak hívjuk. Ennek az intézménynek vannak bizonyos történelmi és kulturális rétegei, amit viszont a homoszexuálisoknak kell tiszteletben tartani. A házasság tradicionálisan egy férfi és egy nő között köttetik. A helikoptert sem hívjuk repülőnek, csak azért, mert az is repül. Máshogy repül, mint a korábban feltalált repülő, ezért más nevet adtunk neki. Ilyen egyszerű ez.

A cikksorozatot a kétségbeesés és a düh inspirálta. Kétségbeesés amiatt, hogy ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet megint ketté szakítják politikai érdekek mentén. Düh pedig azért, hogy ehhez mindannyian asszisztálunk, mégoly átlátszó is a szándék. Vagy fordítva? Düh a helyzet miatt, és kétségbeesés annak okán, hogy ebbe végül is az egész ország, így vagy úgy, de beleáll?

Legyen eszünk, hallgassuk meg egymást, kössünk értelmes kompromisszumokat, és keressük meg a közös megoldásokat!

Mióta szoc a lib?

Csúnya, rossz dolog a liberalizmus, ugye ebben maradtunk legutóbb? Főleg, hogy összebútorozott a szocializmussal. Ejnye, ennél szörnyűbb már nem is lehetne!

Várjunk csak, a liberalizmus kezdetben kifejezetten jobboldali ideológiaként indult, mégis, hogyan keveredett át a balra? Mielőtt ezt megfejtjük, tisztázzuk: ugye senkinek sem mondtam újat azzal, hogy a szabadelvűség tradicionálisan nem komcsi ideológia? Hiszen éppen a kapitalizmussal együtt jelent meg és fejlődött; annak eszmei támaszaként funkcionált jó darabig. És ha valamilyen rendszer igazán rühelli az egyéni szabadságot és véleményt, akkor az a szocializmus/kommunizmus.

Szabadpiac, jogbiztonság (a magántulajdon maximális védelme), a vállalkozás szabadsága (és az ebből következő vagyoni különbségek) - ezek mind a gyors gazdasági növekedést katalizálják. Minimális állami szabályozás kell, hisz az ezeket veszélyezteti, korlátozza.

Fentiek mind a „klasszikus liberalizmus” eszméi. A liberális jobboldal nagy ellensége ekkor még a szocializmus, hiszen az konkrétan a kapitalizmus veszteseinek (munkásosztály) az ideológiájaként jön létre, és szöges ellentétét képviseli a szabadelvűségnek szinte mindenben: uniformizmust, központosított, erős állami hatalmat, köztulajdont, a vagyoni különbségek megszüntetését, szabályozott gazdaságot és piacot hirdet.

Churchill, Thatcher, vagy éppen Reagan és Bush ebben az értelemben mind liberálisok voltak. Apropó Churchill – Puzsér szerint a liberalizmus és a jobboldal násza éppen akkor ért véget, amikor Nagy-Britannia Sztálinnal volt kénytelen szövetséget kötni Hitler ellen. Valóban, egy szabadelvű számára a nacionalizmus akkor még éppoly ijesztő volt, mint a kommunizmus: teljesen mindegy ugyanis, hogy az osztályharc, vagy a nemzeti érdek nevében államosítják a vaskohót és a kereskedelmi társaságokat.

Harari ennél jóval organikusabbnak írja le a liberalizmus és a szocializmus egymásra találását, szerinte a világháborúk után a szabadelvű kormányok fokozatosan emeltek be szocialista eszméket a politikájukba (és fordítva), ahogy a gazdasági és társadalmi fejlődés ezt megengedte/megkövetelte.

Én egy harmadik elmélettel állok elő: a gyarmatosítás politikai értelemben ugyan megszűnt a 20. század első felében, gazdasági értelemben azonban nem. (Ezzel részben vissza is utalok a cikksorozat első részére - hiába no, kedvelem a keretes szerkezetet.) Az, hogy a világnak ezen a fertályán (és az USA-ban) lassan a home-office, a 4 napos munkahét és a work-life balance a leggyakrabban használt kifejezések a munkával-munkahellyel kapcsolatban, úgy lehetséges, hogy Távol-Keleten valaki most is napi 12 órán át szereli össze a legújabb iPhone-t néhány dolláros órabérért. A kizsákmányolást – nemcsak az emberekét, de részben a természeti erőforrásokét is - sikerült outsource-olni elég távoli helyekre ahhoz, hogy ne kelljen róluk tudomást vennünk. A klasszikus munkásosztály Nyugat-Európában és Észak-Amerikában így jórészt megszűnt, annak a problémáival együtt (gyakorlatilag polgári életet élnünk, polgári életszínvonalat tartunk fenn, mi melósok).

Ezzel együtt a hagyományos baloldali eszmék alól is kiszaladt a talaj. A szocialista politikusoknak új célcsoportok és ideológiák felé kellett néznie. Így találtak rá a környezetvédelemre és az egyéni szabadságjogokra. Utóbbiak pedig a szabadelvűséggel is összecsengenek, annak alapeszméiből levezethetőek.

Akárhogy is, a világégés nem az SZDSZ és az MSZP választási szövetségével kezdődött…

Most jutottunk el odáig, hogy az utolsó két évszázad meghatározó eszméit (nacionalizmus, konzervativizmus, szocializmus, liberalizmus, jobboldal-baloldal) sorra vettük, tisztáztuk. Itt következne valamiféle konklúzió, amiért ez a sok hűhó tulajdonképpen volt. Neki is futok majd a következő részben, ha még bírjátok türelemmel!

A liberalizmus válságáról

Amikor a világ történéseit a korábbi mesék a hatalom isteni, öröklődő jellegéről már nem tudták meggyőzően magyarázni, mert az újonnan létrejött és gazdaságilag megerősödött érdekcsoportok (polgárság, ipari munkások) is kérték a jussukat belőle, értelemszerűen új eszmék is föltűntek. A huszadik század nagyjából a nacionalizmus, a szocializmus és a liberalizmus gigászi harcaként írható le, és úgy 10-15 évvel ezelőttig szinte senki sem kételkedett abban, hogy végül a szabadelvűség (liberalizmus) és a vele kéz a kézben járó (szabad)kapitalizmus aratta a végső győzelmet.

Ugyanis mind a nacionalizmus, mint a szocializmus (illetve ezek radikális változatai, a nácizmus és a kommunizmus-bolsevizmus) katasztrófába fulladtak (fehér- ill. vörös terror, világháborúk, Auschwitz, Gulág stb.). Szovjetunió (és csatolt birodalma) – a hidegháború végét jelentő – összeomlásával felülkerekedni látszott a demokrácia és a kapitalizmus. Nem csak Európában és Észak-Amerikában: a világ nagy részén jelenleg is (kevés kivételtől eltekintve), demokratikus (vagy annak látszó) választások alapján lehet hatalomra kerülni, és kisebb-nagyobb eltérésekkel, helyi sajátosságokkal tűzdelve, de alapvetően kapitalista alapokon működik a gazdaság.

Egészen a közelmúltig a (fejlett) világban egységesen osztott nézet volt, hogy a McDonald's, az iPhone, a szupermarketek, az internet és a globalizáció, az X-faktor és a Starbucks; kevésbé rosszindulatúan a gazdasági fejlődés - valamint az ebből következő általános jólét és növekvő szabadság-igény - előbb utóbb bedarálja majd a maradék diktatúrákat és szép lassan megszelídíti a talán leginkább ellenálló muszlim világot is. Ahogy megtette ezt Brazíliától Indiáig mindenhol, beleértve a volt szocialista-kommunista országokat és a jobboldali diktatúrákat is.

Ma már természetesen senki sem gondolja ezt, a visszarendeződés jelei egyértelműek. Egyre többet hallani a kapitalizmus (és vele együtt a liberális demokráciák) válságáról. A nacionalizmus felerősödése elég látványos, de ugyanígy kitapintható már a kommunisztikus eszmék reneszánsza is. Főleg a fiatalok körében gyakori válasz a „neomarxizmus” azon globális kihívásokra, melyek a klímaválságban kulminálnak, de legalább ilyen fenyegető rém az automatizálás (és annak következtében a tömeges, alacsonyabb képzettséget igénylő munkák megszűnése) is.

Ez a generáció már elfogadja, hogy életszínvonala valószínűleg alacsonyabb lesz, mint a szüleié (először az elmúlt háromnegyed évszázadban), hajlandó lemondani pl. a saját autóról, a nagy házról és az ezekkel járó, ezekhez társuló felelőtlen, pazarló-szennyező életmódról; ugyanakkor a megtermelt javak sokkal igazságosabb elosztását is követeli. Sokat hallani mostanában például az alanyi jogon járó alapjövedelemről – mi ez, ha nem a legszebb szocialista utópia? (Valószínűleg éppen ez magyarázza a jobboldal skizofrén viszonyát a klímavédelemhez: egyrészt tudják, hogy a fiatalok - mint jövőbeli szavazók - megnyerése létfontosságú a számukra, másrészt a mindenkori establishment - különösen a konzervatív – betegesen retteg a kommunista eszméktől.)

Egy szó, mint száz, én a szabadelvűség válságát annak tulajdonítom, hogy a 21. század kihívásaira egyelőre nem tudott adekvát válaszokat adni, hovatovább maga az okozója jónéhánynak. A többség számára valószínűleg egész egyszerűen túl gyorsak a változások (a technikai és ennek következtében a társadalmi is), túl sok a lehetőség (ami sokak számára egyenlő a káosszal), és ebből adódóan túl nagy a modern élettel járó stressz, bizonytalanság. A hagyományos gazdasági-társadalmi struktúrák (beleértve a családot) szétzilálódására adott ösztönös reakció lehet a bezárkózás, a hagyományok felé fordulás, amikor még minden lassabb és rendezett(ebb) volt. S mivel felnőttek olyan generációk, akik a nácizmus és a bolsevizmus borzalmait már csak tankönyvekből ismerik, számukra valószínűleg nem tűnik olyan rossz ötletnek a múltba, a jól ismert eszmékhez való részleges visszatérés.

Elég jól előre szaladtam, mert tulajdonképpen még nem is definiáltam a fogalmat. A liberalizmus (más néven szabadelvűség) olyan politikai, ideológiai, etikai és részben gazdasági eszmerendszer, mely a hatalom forrásának az egyén szabad akaratát tekinti. Kiáll a jogállamiság, a törvény előtti egyenlőség és az egyén szabadsága (ez egyéni és politikai jogokat egyaránt jelent) mellett. A liberalizmus (ahogy egyébként aztán a szocializmus és a nacionalizmus is) lecserélte az isteni hatalmat a választóktól kapott felhatalmazásra, a születési előjogokat a törvény előtti egyenlőségre, a vallási előírásokat pedig jogrendszerre (ezzel együtt a monarchiákat – némi kitérővel - előbb alkotmányos királyságokra, majd jórészt demokráciákra). Nem csak az egyéni szabadságot, de a szabadpiacot és –kereskedelmet is támogatja, ennek leghatékonyabb szervező elve szintén a fogyasztók szabad akarata (melyet vásárlói döntéseikkel juttatnak kifejezésre). Következésképpen a kontrollált állam híve (mind gazdasági, mind politikai értelemben) – nincs szükség erős államra, korlátozzuk annak hatalmát a játékszabályok kialakítására és betartatására. Ezen belül azt, hogy mi a legjobb az embereknek, ne döntse el senki felettük/helyettük. Akaratukat a választásaikkal érvényre tudják juttatni ők maguk.

Ahogy látjuk, a liberalizmus, mint ideológia, és a kapitalizmus, mint gazdasági berendezkedés szorosan összefonódtak már kialakulásuk kezdetén. Ezért is varrják most utóbbi összes hibáját az előbbi nyakába. A kapitalizmus – korábban is tárgyalt - negatív “mellékhatásai” (a gazdasági-technológia növekedés túlhajszolása környezeti katasztrófákhoz és szociális feszültségekhez vezet) mellett a szabadelvűség másik legyakrabban kritizált területe az egyéni szabadságjogok túltolása. A liberálisok mereven elutasítanak mindenféle (nemi/faji/vallási/politikai) megkülönböztetést és az egyéni jogaik bármilyen korlátozását (amennyiben az mások jogait nem sérti), ami az alapelveikből természetesen szervesen következik. A felvilágosult, “nyugati” világ ma már szinte egyöntetűen ítéli el az inkvizíciót, a vallásháborúkat, a holokausztot, vagy a bolsevik diktatúrákat és népirtásokat, politikai irányultságtól függetlenül (értsd: nem csak a liberálisok). Ha a fenti elvek nevében a nők, a szinglik, a melegek, a romák, vagy éppen muszlim bevándorlók igényelnek maguknak azonos jogokat, elbánást és esélyeket, mégis rengetegen érzik magukat kényelmetlenül, összezavarodva (értsd: rengeteg magát felvilágosultnak és/vagy liberálisnak valló is).

Ennek a jelenségnek a feltárása külön dolgozatot igényel, most csak két rövid megjegyzésem van. Egyrészt, az egyenlőség eszméje viszonylag új dolog. A törvény előtti is, de még inkább az összes többi. A múlt század közepén például még tudományos nézetként élt, hogy egyes embertípusok genetikailag alsóbbrendűek, mint mások. A vallási- és politikai elnyomásra, üldöztetésre korábban már hoztam példákat, a sort napestig lehetne folytatni. A nők helyzete sokat változott az elmúlt évszázadban (kezdve azzal, hogy ők is választójogot kaptak), de még mindig bőven lehet példákat találni arra (a fejlett világban is, máshol meg pláne), hogy továbbra is hátrányos helyzetben vannak. Túltolják, persze túltolják, de őszintén: minden új mesét túl kell tolni kezdetben, hogy áttörje az inger-küszöböt és legyen esélye gyökeret verni. Számomra is ellentmondás, hogy az egyenlőségért kampányoló ilyen-olyan csoportok gyakran követelik éppen azt, ami ellen elvileg harcolnak - diszkriminációt (számukra pozitívat, természetesen). Irritál, hogyne irritálna, mégis érteni vélem, miért teszik.

A másik pedig az, és ezzel részben visszakanyarodok az esszé elejére: az egyenlőség és a szabadság nem csak, hogy relatíve új eszmék, de a politikai Maslow-piramison is elég magasan helyezkednek el (copyright by Dr. Zimonyi). Tudományosan és empirikusan is könnyen igazolható, hogy az anyagi vagy fizikai biztonság kedvéért (élelem, védelem) az ember (mint miden más élőlény) hajlamos lemondani a magasabb szintű igényeiről. A szabadelvűség széles körű elterjedése ezért a jólét bizonyos szintjét is feltételezi (ezért egymást erősítő eszmék a kapitalizmussal – ahol gyökeret ereszt piacgazdaság, ott jellemzően nagyobb a növekedés és ennek következtében a jólét, ezért gyorsabban terjed a liberalizmus, ami kedvez a szabad-piacnak..., és így tovább). De ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor igazságtalan az összes akut problémát a szabadelvűségnek tulajdonítani, lévén maga is részben következmény és nem ok.

A mai fiatalok nem azért kevésbé hagyománytisztelők és vallásosak, mert megfertőzte őket egy ártalmas kór, hanem mert élvezni akarják a megnyílt lehetőségeket, és meg is tehetik, hogy egyre több élményt vásároljanak meg. A nők nem azért lépnek ki könnyebben az olyan házasságokból, ahol a szociális, érzelmi, uram bocsá’ fizikai igényeiket nem elégítik ki, mert felhergelte őket egy új ideológia, hanem azért, mert önálló keresetük van, és el tudják tartani magukat. Nem azért született kevesebb gyerek, mert az SZDSZ anno nem tolta az arcunkba, hogy ez az elvárás; hanem azért, mert a gyerekvállalás jó nagy szívás anyagilag, rengeteg lemondással jár, és ezt a lemondást a gazdasági kényszer már nem indokolja (félre tudunk tenni öregkorunkra, nem föltétlenül kellenek utódok ahhoz, hogy idősen is gondoskodni tudjunk magunkról). Megváltozott a helyzet, és ahhoz igazodott a vezető ideológia, nem pedig fordítva.

Van még mondani valóm a liberalizmusról, úgyhogy a következő részben is terítéken lesz majd. De most elég ennyi, jóból is megárt a sok, hát még ebből.

A konzervativizmusról

A jobboldaliság másik alappillére (a nacionalizmuson túl) a konzervativizmus. A konzervatívok a társadalmi stabilitást vágyják, és a lassú, építkező haladás hívei. Jellemzi őket a tradíciók és a meglévő rendszerek (vallási, politikai, társadalmi) tiszteletben tartása, megőrzése (maga a fogalom is innen jön: „konzerválni” a meglévő állapotokat, struktúrákat). Per definíció, ennek az ideológiának a fő ellensége és ellentéte a – bármiféle – radikalizmus, hiszen az alapvető gazdasági-társadalmi változásokat sürget, gyakran radikális, erőszakos eszközökhöz nyúlva.

Itt rögvest két megállapítás kínálkozik a jelenlegi magyarországi helyzetre nézve: a szituáció minimum ellentmondásos, hiszen a NER éppen, hogy felforgat mindent. Az élet összes területére benyomulva, helyenként igencsak erőszakosan (önfejűen, társadalmi konszenzust nem keresve) alakítja át a meglévő struktúrákat – közszolgáltatásoktól az oktatási rendszeren át a választási szisztémáig és az alkotmányig. Ergo meglehetősen radikális az, amit - a jobboldaliság és a konzervativizmus nevében és érdekében – tesznek.

A másik megjegyzésem, hogy miközben nehéz lenne elvitatni annak a fontosságát, hogy őrizzük meg identitásunkat, tradícióinkat és fontolva haladjunk, azaz ne javítsuk meg azt, ami nem romlott el, csak azon változtassunk, amin szükséges; a globalizálódó és felgyorsuló világban a bezárkózás és a meglévő állapotok konzerválása (= fejlődés lassítása) is veszélyes lehet. Magyarország nem dúskál természeti erőforrásokban, ezért számunkra éppenséggel a modernizáció és a technológia élvonalába tartozás hozhat(na) felemelkedést. A hozzánk hasonló kisebb országok közül többen jutottak ugyanerre a következtetésre, ezek komoly pénzeket és kiemelt figyelmet fordítanak az oktatásra, más szóval az emberi erőforrásba fektetnek be vadul.

Mezőgazdasági forrásaink persze vannak, de kérdés, hogy ez a fajta előnyünk nem szenved-e hátrányt a jövőben, ha a globális felmelegedésről szóló előrejelzések igaznak bizonyulnak. Alapvetően amúgy a változásokhoz való alkalmazkodás képességében nem látok túl nagy veszélyt, problémát - ahogy mondtam volt, a jelenlegi rezsim a konzervatív narratíva ellenére éppenséggel meglehetősen radikális és pragmatikus (gazdaság-filozófiája például sok elemében egyenesen neoliberális), ha arra van szüksége. Maximum annyiban, hogy a piaci hatások tompításával (ami a gazdaság egyre növekvő állami megszállásából következik) a reakció-idő megnőhet (a szabadpiac hatékonyságát a trendek “kiszagolásában” egyelőre nem sikerült megcáfolni), és mert nehéz azt pozitívan szemlélni, ami az oktatás körül zajlik. Ott a nemzeti identitás és a zavaros, sokszor egymásnak is ellent mondó ideológiák sulykolása háttérbe szorítani látszik a modern oktatási elvárásokat és módszereket (meg a józan észt). Ráadásul a felsőoktatásra is – szándékosan – egyre kevesebbet költünk.

Ahol a fő probléma van, és ez a konzervativizmusnak a számomra legkevésbé szimpatikus vonása, az a szükségszerűségbe és a hierarchiába (amire már egy korábbi írásomban is utaltam) vetett hit. A jog előtti egyenlőséget ma már a jobboldalon sem illik megkérdőjelezni, de egy igazi konzervatív számára az emberek közti – bármilyen egyéb - egyenlőség korántsem evidens. Sőt, annak éppen az ellenkezőjét vallja: a társadalmi hierarchia törvényszerű, az erősebb legyőzi a gyengét. Mindig lesznek gazdagok és szegények, hatalommal bírók és azzal nem. Elnyomók és elnyomottak. Dolgosabb, okosabb emberek, népcsoportok; valamint lustább, ostobább fajok és egyedek.

Előbbiek szükségszerűen magukhoz ragadják a kezdeményezést, a hatalmat és az erőforrásokat, miáltal úgy tudják alakítani a folyamatokat, hogy még gazdagabbak és befolyásosabbak lehessenek. Így a hierarchia óhatatlanul kialakul és megszilárdul. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz, ez “törvényszerű”, mondják. Így van ez az állatvilágban, és így volt mindig az emberi társadalmakban is, ez az emberi (állati) természetből következik.

A hierarchia kialakulását (annak esetleges szükségszerűségét) az evolúciós biológia természetesen már rég feltárta. Egyetértés van a tekintetben, hogy a dominancián alapuló sorrendnek jelentős szerepe van abban, hogy az erőforrás elosztás egy csoporton belül a lehető legkevesebb veszteséggel menjen végbe. Ha minden egyes alkalommal meg kellene harcolni azért, hogy ki kap először (másodszor stb.) a zsákmányból, az sokkal több erőfeszítést venne el a falkától, mint ha egyszer kialakítják és elfogadják a rendet, aztán azt követik.

Csakhogy lényeges különbség az állatokhoz képest, hogy az ember nem csak a fizikai dominancián alapuló (egyének közti) hierarchiát tudja elfogadni, de képes eszméket és szabályokat kialakítani, és ezekben is hinni. Így az ezeken alapuló hierarchiát is respektálja. A magántulajdon (amely maga is egy eszme, ráadásul a konzervativizmus számára kiemelt) törvényes védelme (egy szabály) a modern társadalmakban például erősebb vezérlő elvek, mint a fizikai dominancia. Ha nem így lenne, a húsz kilóval súlyosabb szomszéd jönne, pofán vágna és elvenné, amid van (beleértve az asszonyt - ha jól néz ki, persze).

Már egyes archaikus társadalmakban is megfigyelték, hogy a zsákmány elosztást levezénylő személyt alkalmanként választják meg és jelölik ki. Annál nagyobb esélyed van elnyerni ezt a pozíciót, mennél igazságosabban osztod szét a koncot. Ha változik a gyakorlatod, és már kevésbé vagy igazságos, a közösség kipróbál valaki mást. Ergo az eszme, a szabály (a lehető legjobban elosztani az erőforrásokat) elválik a konkrét személyektől. (Természetesen az, hogy mi minősül igazságosnak – az erősebb kap többet, hogy holnap is tudjon hatékonyan vadászni, vagy éppen a leggyengébb, hogy ne pusztuljon el – az adott társadalom kultúrájától, gazdasági fejlettségétől, erkölcsi normáitól függ, ami tudjuk, időben és körülményektől függően is változó lehet). Ezt a példát amúgy Csányi Vilmostól kölcsönöztem.

Magyarán, a törvények és eszmék hierarchiája létezhet és irányíthatja a társadalmat sikeresen akkor is, ha az egyének közti jelentős (hatalmi, gazdasági) különbségeket nem tekintjük normálisnak és szükségszerűnek. A modern jóléti (szociális) piacgazdaságok ezen elv, és a jogállamba fektetett bizalom alapján szerveződtek meg és működnek. Arrafelé az az idea, hogy az embertársaidat meglopni, kihasználni csúnya dolog, illetve az erős, hatalomtól független jogi háttér (eszméje) és az ebből fakadó lehetséges konzekvenciák többé-kevésbé kordában tudják tartani a korrupcióra hajló emberi jellemet, azaz a személyi-társadalmi hierarchia kialakulásának törvényszerűségét hirdető elmélet tulajdonképpen már megdőlt. Errefelé persze egészen más a helyzet...

Összefoglalva és a jelenlegi hazai helyzetre alkalmazva az eddigieket, a konzervatívizmus (összekapaszkodva a nacionalizmussal) remek eszmei alapot, hátteret biztosít a haverok kitöméséhez (a nemzeti tőkésosztály megteremtésének nemes céljával, mert hát, ha egyesek szükségszerűen úgyis meggazdagodnak, akkor miért ne ezek a derék hazafiak legyenek azok). Muníciót ad továbbá a központosításhoz, minden terület állami felügyelet alá vonásához, és ahhoz is, hogy kulcs állami-hatalmi pozíciókba a rendszerhez hű embereket bebetonozzuk (a stabil hierarchia iránti vágy). Megjegyzem, a jogállam és a demokrácia korlátozása is szépen belesimul ebbe a logikába, valójában hülyeség ez a négyévenkénti szavazgatás, úgy jó ez, ahogy van, így kell lennie örökké. Ezért be kell biztosítani, hogy ez cirkusz – a látszat, amit a nemzetközi környezetünk miatt fent kell tartani – valódi változásokat ne hozzon.

De következik belőle a migáncsozás és a homofóbia (faji-, vallási- és nemi orientáció szerinti megkülönböztetés), vagy az is, hogy a nőknek más társadalmi szerepet szánunk, mint a férfiaknak (nemi egyenlőség el nem fogadása). Sőt, még az egykulcsos személyi jövedelemadó is ebbe a logikába illik (a tehetős legyen egyre tehetősebb, ne vállaljon lényegesen nagyobb részt a közterhekből, mint a szegényebbek), vagy az, hogy a cigányságot megpróbáljuk a lehető leginkább kirekeszteni a szociális juttatásokból. Ésatöbbi.

Végül, de nem utolsó sorban, a rendszer elitjének arroganciája (például a viták kerülése, kritika el nem fogadása) is abból a szemléletből fakad, ahogy a konzervatív hatalom a társadalom egészéhez viszonyul. Ahogy az uralkodó (osztály/réteg) a népre tekint. Az irányító az irányítottra. Az erősek a gyengékre. A gazda a birkára, a ragadozó a prédára. Az ügyes a balfaszra.

Szóval, te mennyire vagy konzervatív?

A nacionalizmusról

Legutóbb addig jutottunk, hogy a nemzetállam egy nem túl sikeres történelmi konstrukció. Mégis nyomjuk, mint süket a csengőt. Nem csak mi, de értelem szerűen én most a hazai viszonyokra koncentrálok. Szóval vizsgáljuk meg, miért!

A nacionalizmus egyik alaptétele nagyjából úgy foglalható össze, hogy a nemzeti identitás bizonyos értelemben felülmúl minden más szempontból értelmezett csoport-összetartozást (például a társadalmi osztályt), továbbá az egyéni érdekeket is. A nemzeti identitást általában a közös múlt, a nyelvi-, vallási- és kulturális hasonlóság teremti meg.

Ez az eszme elég komoly mozgósító erő és ideológiai alap lehetett a háborús időkben, de igen jól felhasználható a mai Magyarországon is. Többek között, Orbán Viktor ez alapján deklarálhatja magát tizenöt millió magyar miniszterelnökének, megalapozva a határon túli szavazat-szerzés, -vásárlás gyakorlatát. Vagy például e miatt az elv miatt válhatott a gyermekvállalás is magánügyből közüggyé.

A másik axióma a nemzeti önállóság, a szuverén nemzet-állam igénye. Történelmileg szintén érthető ennek a felbukkanása és jelentős kohéziós ereje. Manapság pedig kényelmes keretet szolgáltat az Európai Unió elleni harchoz, illetve a “nemzet megváltója” szerepbe merevedéshez. A folyamatos válság-helyzet generálás (az öszödi beszéd kiszivárogtatása/meglovaglása és az azt követő zavargások, majd fülke-forradalom; a migránsok körbe hurcolása Magyarországon, kerítés építés, plakátkampány; Brüsszel folyamatos támadásai az ország ellen; a civil szervezetek és az ellenzéki sajtó démonizálása; a burkolt antiszemitizmus, amely a zsidó világ-összeesküvés zsigeri, évszázados reakcióit aktiválja; a dekadens nyugat rémképének folyamatos fenntartása, mely fenyegetést jelent a keresztény és legfőképpen a magyar kultúrára stb.) ugyanis bevált formula, és a FIDESZ – valamint bármely autoriter vezető – alapvető politikai-kommunikációs stratégiájának az alapköve.

Ilyenkor érkezik-érkezhet ugyanis a megváltó, aki a nemzet nevében és annak érdekeit szem előtt tartva harcol a támadások ellen, és természetesen egyedül ő képes elhárítani ezen fenyegetéseket. Mondhatjuk, a nacionalizmus szolgáltatja a színes-szagos hátteret a jogállam és a demokrácia leépítéséhez is, hiszen válság-helyzetben, és a nemzet érdekében mindent lehet, sőt kell! A nemzeti érdek az adu-ász, ami felül ír mindent, ahogy mondtam volt.

A szuverenitás persze alapvetően jó dolog, de két dolgot figyelembe kell venni: egyik az, amit az előző részben fejtegettem, hogy ennek nem szabad(na) Európa destabilizálása irányába mutatnia, mert annak hosszú távon több a hátránya, mint az előnye. Illetve azt is állítottam, hogy ebben a földrajzi helyzetben, ekkora ország esetén valós, tartalmi önállóságról beszélni önámítás. Katonai és gazdasági értelemben is ezer szállal kötődünk egy-egy birodalomhoz mindig. Függésünk jelenleg a német gazdaságtól éppen olyan mértékű, mint annak idején az orosztól volt.

A másik pedig – kételyeink ne legyenek -, hogy a nemzeti szuverenitás jelen esetben Orbán Viktor szuverenitását jelenti. Nem azért nem az IMF-től veszünk fel hitelt, mert ott magasabb a kamat (éppen, hogy alacsonyabb), hanem azért, hogy ne szólhassanak bele a költségvetésbe. Nem azért vagyunk mi az egyetlen ország az EU-ban, aki nem akarja (kvázi sosem) bevezetni az Eurót, mert az jó nekünk, állampolgároknak, hanem azért, hogy a Nemzeti Bank személyes kontrol alatt maradjon. És a többi. A nemzeti szuverenitás zászlaja alatt sokkal kényelmesebben lehet az országot privatizálni, mintha mindenféle európai ellenőrző szervek pofáznának bele mindenbe. Továbbá, a nacionalista tematika egyben tartja a tábort, és elszigeteli (nem a nemzet részének, hanem ellenségének tekinti) a rendszer-kritikus hangokat, és en bloc a baloldali-liberális ellenzéket.

Szóval, azt értjük, miért áll kézre a nacionalizmus a NER-nek. De miért olyan népszerű, elfogadható és fontos ez az átlagember számára? Itt bizony megint a történelemhez kell visszanyúlni. Trianon olyan mély sebeket ejtett ennek a nemzetnek a testén, hogy a mai napig könnyen lehet a fájdalmat és a dühöt aktiválni, stimulálni, némi kommunikációs sóval behintve azokat. Igen, Trianon borzalmasan igazságtalan és mindenképp túlzó büntetés volt, még akkor is, ha értjük a győztesek logikáját: a vesztesnek nincs szava, így járt, gondolta volna át jobban. Ami álságos érv, mert nemigen volt más választásunk, szerintem.

Azt gondolom amúgy erről, hogy ezt a mélységes traumát a baloldalnak nem szabadna bagatellizálnia, ahogy a jobboldalnak sem Auschwitz borzalmát (copyright by Puzsér). Mindkét oldal fájdalma legitim, az ezekből fakadó dühök-félelmek táplálják a mai napig azt, hogy képtelenek vagyunk egymással beszélni, egymást egyenlő rangú félként elfogadni. Amíg ezeket az ország fel nem dolgozza normálisan, objektíven, addig nem fog megszűnni a ketté osztottság. (Mostanában biztos nem, mert ennek a rezsimnek ez nem érdeke.)

Trianont „vissza csinálni” szerintem már nem lehet, ahhoz a volt tisztán magyar területek egy jelentős része is túl-asszimilálódott, és sem a nemzetközi jog, sem az Európai Unió logikája nem kínál erre igazán lehetőséget. Az EU csatlakozás kvázi feltétele volt a jelenlegi határok elfogadása, az irredentizmus (a határ-revízió vágyának) feladása. Helyette az Unió egy másik megoldást kínál: a birodalom belső határainak lebontásával adott lehetőséget a nemzet-egyesítésre, már amennyiben a szabad mozgást-költözést-munkavállalást annak tekintjük. Illetve a kisebbségek autonómiájának támogatásával (amelyet tőlünk nyugatabbra már tökéletesen megvalósítottak, nekünk nem annyira sikerül). Ez a megoldás nem perfekt ugyan, de legalább valamilyen alternatíva.

Összefoglalva: egy nemzethez, egy "falkához" tartozni alapvető emberi vágy, ennek mechanizmusát, mozgatórugóit az evolúciós pszichológia már elég jól körül írta, de Magyarországon - Trianon és a szocialista diktatúra feldolgozatlansága miatt - ez etikátlan, sőt akár jogellenes lépéseket is képes szentesíteni. Ezt Orbán Viktor tökéletesen felismerte és arcátlanul ki is használja.

A nemzeti öntudat amúgy természetesen igen pozitív fogalom. Feltéve, hogy megfelelő mederben folyik és a társadalmi energiákat az építkezés, a fokozott teljesítmény, nem pedig a rombolás és a bűnbak keresés felé tereli. Jó nemzeti öntudat például az, ha bosszant minket, hogy Szlovákia – bár mélyebbről indult – mára gazdaságilag, társadalmilag lehagyott minket. Ez ösztönöz arra, hogy megvizsgáljuk, miért van ez így, levonjuk a tanulságokat és változtassunk azon, amit nem olyan jól csináltunk.

Rossz nemzetieskedés az, amikor – bármilyen viccesnek is hat időnként – a szlovák állam és -nép életkorán élcelődünk. Ez bizony némileg a savanyú a szőlő effektus – könnyebb kigúnyolni őket, mint levonni a konzekvenciákat. (Ezt a példát úgy emlékszem egy régebbi Magyar Hírlap cikkben olvastam). A közelgő meccsen szurkoljunk a magyaroknak, és ne az ellenfelet szapuljuk! Ennyi.

Én ott leszek az Arénában, és ezt teszem majd.