Csúnya, rossz dolog a liberalizmus, ugye ebben maradtunk legutóbb? Főleg, hogy összebútorozott a szocializmussal. Ejnye, ennél szörnyűbb már nem is lehetne!
Várjunk csak, a liberalizmus kezdetben kifejezetten jobboldali ideológiaként indult, mégis, hogyan keveredett át a balra? Mielőtt ezt megfejtjük, tisztázzuk: ugye senkinek sem mondtam újat azzal, hogy a szabadelvűség tradicionálisan nem komcsi ideológia? Hiszen éppen a kapitalizmussal együtt jelent meg és fejlődött; annak eszmei támaszaként funkcionált jó darabig. És ha valamilyen rendszer igazán rühelli az egyéni szabadságot és véleményt, akkor az a szocializmus/kommunizmus.
Szabadpiac, jogbiztonság (a magántulajdon maximális védelme), a vállalkozás szabadsága (és az ebből következő vagyoni különbségek) - ezek mind a gyors gazdasági növekedést katalizálják. Minimális állami szabályozás kell, hisz az ezeket veszélyezteti, korlátozza.
Fentiek mind a „klasszikus liberalizmus” eszméi. A liberális jobboldal nagy ellensége ekkor még a szocializmus, hiszen az konkrétan a kapitalizmus veszteseinek (munkásosztály) az ideológiájaként jön létre, és szöges ellentétét képviseli a szabadelvűségnek szinte mindenben: uniformizmust, központosított, erős állami hatalmat, köztulajdont, a vagyoni különbségek megszüntetését, szabályozott gazdaságot és piacot hirdet.
Churchill, Thatcher, vagy éppen Reagan és Bush ebben az értelemben mind liberálisok voltak. Apropó Churchill – Puzsér szerint a liberalizmus és a jobboldal násza éppen akkor ért véget, amikor Nagy-Britannia Sztálinnal volt kénytelen szövetséget kötni Hitler ellen. Valóban, egy szabadelvű számára a nacionalizmus akkor még éppoly ijesztő volt, mint a kommunizmus: teljesen mindegy ugyanis, hogy az osztályharc, vagy a nemzeti érdek nevében államosítják a vaskohót és a kereskedelmi társaságokat.
Harari ennél jóval organikusabbnak írja le a liberalizmus és a szocializmus egymásra találását, szerinte a világháborúk után a szabadelvű kormányok fokozatosan emeltek be szocialista eszméket a politikájukba (és fordítva), ahogy a gazdasági és társadalmi fejlődés ezt megengedte/megkövetelte.
Én egy harmadik elmélettel állok elő: a gyarmatosítás politikai értelemben ugyan megszűnt a 20. század első felében, gazdasági értelemben azonban nem. (Ezzel részben vissza is utalok a cikksorozat első részére - hiába no, kedvelem a keretes szerkezetet.) Az, hogy a világnak ezen a fertályán (és az USA-ban) lassan a home-office, a 4 napos munkahét és a work-life balance a leggyakrabban használt kifejezések a munkával-munkahellyel kapcsolatban, úgy lehetséges, hogy Távol-Keleten valaki most is napi 12 órán át szereli össze a legújabb iPhone-t néhány dolláros órabérért. A kizsákmányolást – nemcsak az emberekét, de részben a természeti erőforrásokét is - sikerült outsource-olni elég távoli helyekre ahhoz, hogy ne kelljen róluk tudomást vennünk. A klasszikus munkásosztály Nyugat-Európában és Észak-Amerikában így jórészt megszűnt, annak a problémáival együtt (gyakorlatilag polgári életet élnünk, polgári életszínvonalat tartunk fenn, mi melósok).
Ezzel együtt a hagyományos baloldali eszmék alól is kiszaladt a talaj. A szocialista politikusoknak új célcsoportok és ideológiák felé kellett néznie. Így találtak rá a környezetvédelemre és az egyéni szabadságjogokra. Utóbbiak pedig a szabadelvűséggel is összecsengenek, annak alapeszméiből levezethetőek.
Akárhogy is, a világégés nem az SZDSZ és az MSZP választási szövetségével kezdődött…
Most jutottunk el odáig, hogy az utolsó két évszázad meghatározó eszméit (nacionalizmus, konzervativizmus, szocializmus, liberalizmus, jobboldal-baloldal) sorra vettük, tisztáztuk. Itt következne valamiféle konklúzió, amiért ez a sok hűhó tulajdonképpen volt. Neki is futok majd a következő részben, ha még bírjátok türelemmel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése