A konzervativizmusról

A jobboldaliság másik alappillére (a nacionalizmuson túl) a konzervativizmus. A konzervatívok a társadalmi stabilitást vágyják, és a lassú, építkező haladás hívei. Jellemzi őket a tradíciók és a meglévő rendszerek (vallási, politikai, társadalmi) tiszteletben tartása, megőrzése (maga a fogalom is innen jön: „konzerválni” a meglévő állapotokat, struktúrákat). Per definíció, ennek az ideológiának a fő ellensége és ellentéte a – bármiféle – radikalizmus, hiszen az alapvető gazdasági-társadalmi változásokat sürget, gyakran radikális, erőszakos eszközökhöz nyúlva.

Itt rögvest két megállapítás kínálkozik a jelenlegi magyarországi helyzetre nézve: a szituáció minimum ellentmondásos, hiszen a NER éppen, hogy felforgat mindent. Az élet összes területére benyomulva, helyenként igencsak erőszakosan (önfejűen, társadalmi konszenzust nem keresve) alakítja át a meglévő struktúrákat – közszolgáltatásoktól az oktatási rendszeren át a választási szisztémáig és az alkotmányig. Ergo meglehetősen radikális az, amit - a jobboldaliság és a konzervativizmus nevében és érdekében – tesznek.

A másik megjegyzésem, hogy miközben nehéz lenne elvitatni annak a fontosságát, hogy őrizzük meg identitásunkat, tradícióinkat és fontolva haladjunk, azaz ne javítsuk meg azt, ami nem romlott el, csak azon változtassunk, amin szükséges; a globalizálódó és felgyorsuló világban a bezárkózás és a meglévő állapotok konzerválása (= fejlődés lassítása) is veszélyes lehet. Magyarország nem dúskál természeti erőforrásokban, ezért számunkra éppenséggel a modernizáció és a technológia élvonalába tartozás hozhat(na) felemelkedést. A hozzánk hasonló kisebb országok közül többen jutottak ugyanerre a következtetésre, ezek komoly pénzeket és kiemelt figyelmet fordítanak az oktatásra, más szóval az emberi erőforrásba fektetnek be vadul.

Mezőgazdasági forrásaink persze vannak, de kérdés, hogy ez a fajta előnyünk nem szenved-e hátrányt a jövőben, ha a globális felmelegedésről szóló előrejelzések igaznak bizonyulnak. Alapvetően amúgy a változásokhoz való alkalmazkodás képességében nem látok túl nagy veszélyt, problémát - ahogy mondtam volt, a jelenlegi rezsim a konzervatív narratíva ellenére éppenséggel meglehetősen radikális és pragmatikus (gazdaság-filozófiája például sok elemében egyenesen neoliberális), ha arra van szüksége. Maximum annyiban, hogy a piaci hatások tompításával (ami a gazdaság egyre növekvő állami megszállásából következik) a reakció-idő megnőhet (a szabadpiac hatékonyságát a trendek “kiszagolásában” egyelőre nem sikerült megcáfolni), és mert nehéz azt pozitívan szemlélni, ami az oktatás körül zajlik. Ott a nemzeti identitás és a zavaros, sokszor egymásnak is ellent mondó ideológiák sulykolása háttérbe szorítani látszik a modern oktatási elvárásokat és módszereket (meg a józan észt). Ráadásul a felsőoktatásra is – szándékosan – egyre kevesebbet költünk.

Ahol a fő probléma van, és ez a konzervativizmusnak a számomra legkevésbé szimpatikus vonása, az a szükségszerűségbe és a hierarchiába (amire már egy korábbi írásomban is utaltam) vetett hit. A jog előtti egyenlőséget ma már a jobboldalon sem illik megkérdőjelezni, de egy igazi konzervatív számára az emberek közti – bármilyen egyéb - egyenlőség korántsem evidens. Sőt, annak éppen az ellenkezőjét vallja: a társadalmi hierarchia törvényszerű, az erősebb legyőzi a gyengét. Mindig lesznek gazdagok és szegények, hatalommal bírók és azzal nem. Elnyomók és elnyomottak. Dolgosabb, okosabb emberek, népcsoportok; valamint lustább, ostobább fajok és egyedek.

Előbbiek szükségszerűen magukhoz ragadják a kezdeményezést, a hatalmat és az erőforrásokat, miáltal úgy tudják alakítani a folyamatokat, hogy még gazdagabbak és befolyásosabbak lehessenek. Így a hierarchia óhatatlanul kialakul és megszilárdul. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz, ez “törvényszerű”, mondják. Így van ez az állatvilágban, és így volt mindig az emberi társadalmakban is, ez az emberi (állati) természetből következik.

A hierarchia kialakulását (annak esetleges szükségszerűségét) az evolúciós biológia természetesen már rég feltárta. Egyetértés van a tekintetben, hogy a dominancián alapuló sorrendnek jelentős szerepe van abban, hogy az erőforrás elosztás egy csoporton belül a lehető legkevesebb veszteséggel menjen végbe. Ha minden egyes alkalommal meg kellene harcolni azért, hogy ki kap először (másodszor stb.) a zsákmányból, az sokkal több erőfeszítést venne el a falkától, mint ha egyszer kialakítják és elfogadják a rendet, aztán azt követik.

Csakhogy lényeges különbség az állatokhoz képest, hogy az ember nem csak a fizikai dominancián alapuló (egyének közti) hierarchiát tudja elfogadni, de képes eszméket és szabályokat kialakítani, és ezekben is hinni. Így az ezeken alapuló hierarchiát is respektálja. A magántulajdon (amely maga is egy eszme, ráadásul a konzervativizmus számára kiemelt) törvényes védelme (egy szabály) a modern társadalmakban például erősebb vezérlő elvek, mint a fizikai dominancia. Ha nem így lenne, a húsz kilóval súlyosabb szomszéd jönne, pofán vágna és elvenné, amid van (beleértve az asszonyt - ha jól néz ki, persze).

Már egyes archaikus társadalmakban is megfigyelték, hogy a zsákmány elosztást levezénylő személyt alkalmanként választják meg és jelölik ki. Annál nagyobb esélyed van elnyerni ezt a pozíciót, mennél igazságosabban osztod szét a koncot. Ha változik a gyakorlatod, és már kevésbé vagy igazságos, a közösség kipróbál valaki mást. Ergo az eszme, a szabály (a lehető legjobban elosztani az erőforrásokat) elválik a konkrét személyektől. (Természetesen az, hogy mi minősül igazságosnak – az erősebb kap többet, hogy holnap is tudjon hatékonyan vadászni, vagy éppen a leggyengébb, hogy ne pusztuljon el – az adott társadalom kultúrájától, gazdasági fejlettségétől, erkölcsi normáitól függ, ami tudjuk, időben és körülményektől függően is változó lehet). Ezt a példát amúgy Csányi Vilmostól kölcsönöztem.

Magyarán, a törvények és eszmék hierarchiája létezhet és irányíthatja a társadalmat sikeresen akkor is, ha az egyének közti jelentős (hatalmi, gazdasági) különbségeket nem tekintjük normálisnak és szükségszerűnek. A modern jóléti (szociális) piacgazdaságok ezen elv, és a jogállamba fektetett bizalom alapján szerveződtek meg és működnek. Arrafelé az az idea, hogy az embertársaidat meglopni, kihasználni csúnya dolog, illetve az erős, hatalomtól független jogi háttér (eszméje) és az ebből fakadó lehetséges konzekvenciák többé-kevésbé kordában tudják tartani a korrupcióra hajló emberi jellemet, azaz a személyi-társadalmi hierarchia kialakulásának törvényszerűségét hirdető elmélet tulajdonképpen már megdőlt. Errefelé persze egészen más a helyzet...

Összefoglalva és a jelenlegi hazai helyzetre alkalmazva az eddigieket, a konzervatívizmus (összekapaszkodva a nacionalizmussal) remek eszmei alapot, hátteret biztosít a haverok kitöméséhez (a nemzeti tőkésosztály megteremtésének nemes céljával, mert hát, ha egyesek szükségszerűen úgyis meggazdagodnak, akkor miért ne ezek a derék hazafiak legyenek azok). Muníciót ad továbbá a központosításhoz, minden terület állami felügyelet alá vonásához, és ahhoz is, hogy kulcs állami-hatalmi pozíciókba a rendszerhez hű embereket bebetonozzuk (a stabil hierarchia iránti vágy). Megjegyzem, a jogállam és a demokrácia korlátozása is szépen belesimul ebbe a logikába, valójában hülyeség ez a négyévenkénti szavazgatás, úgy jó ez, ahogy van, így kell lennie örökké. Ezért be kell biztosítani, hogy ez cirkusz – a látszat, amit a nemzetközi környezetünk miatt fent kell tartani – valódi változásokat ne hozzon.

De következik belőle a migáncsozás és a homofóbia (faji-, vallási- és nemi orientáció szerinti megkülönböztetés), vagy az is, hogy a nőknek más társadalmi szerepet szánunk, mint a férfiaknak (nemi egyenlőség el nem fogadása). Sőt, még az egykulcsos személyi jövedelemadó is ebbe a logikába illik (a tehetős legyen egyre tehetősebb, ne vállaljon lényegesen nagyobb részt a közterhekből, mint a szegényebbek), vagy az, hogy a cigányságot megpróbáljuk a lehető leginkább kirekeszteni a szociális juttatásokból. Ésatöbbi.

Végül, de nem utolsó sorban, a rendszer elitjének arroganciája (például a viták kerülése, kritika el nem fogadása) is abból a szemléletből fakad, ahogy a konzervatív hatalom a társadalom egészéhez viszonyul. Ahogy az uralkodó (osztály/réteg) a népre tekint. Az irányító az irányítottra. Az erősek a gyengékre. A gazda a birkára, a ragadozó a prédára. Az ügyes a balfaszra.

Szóval, te mennyire vagy konzervatív?

A nacionalizmusról

Legutóbb addig jutottunk, hogy a nemzetállam egy nem túl sikeres történelmi konstrukció. Mégis nyomjuk, mint süket a csengőt. Nem csak mi, de értelem szerűen én most a hazai viszonyokra koncentrálok. Szóval vizsgáljuk meg, miért!

A nacionalizmus egyik alaptétele nagyjából úgy foglalható össze, hogy a nemzeti identitás bizonyos értelemben felülmúl minden más szempontból értelmezett csoport-összetartozást (például a társadalmi osztályt), továbbá az egyéni érdekeket is. A nemzeti identitást általában a közös múlt, a nyelvi-, vallási- és kulturális hasonlóság teremti meg.

Ez az eszme elég komoly mozgósító erő és ideológiai alap lehetett a háborús időkben, de igen jól felhasználható a mai Magyarországon is. Többek között, Orbán Viktor ez alapján deklarálhatja magát tizenöt millió magyar miniszterelnökének, megalapozva a határon túli szavazat-szerzés, -vásárlás gyakorlatát. Vagy például e miatt az elv miatt válhatott a gyermekvállalás is magánügyből közüggyé.

A másik axióma a nemzeti önállóság, a szuverén nemzet-állam igénye. Történelmileg szintén érthető ennek a felbukkanása és jelentős kohéziós ereje. Manapság pedig kényelmes keretet szolgáltat az Európai Unió elleni harchoz, illetve a “nemzet megváltója” szerepbe merevedéshez. A folyamatos válság-helyzet generálás (az öszödi beszéd kiszivárogtatása/meglovaglása és az azt követő zavargások, majd fülke-forradalom; a migránsok körbe hurcolása Magyarországon, kerítés építés, plakátkampány; Brüsszel folyamatos támadásai az ország ellen; a civil szervezetek és az ellenzéki sajtó démonizálása; a burkolt antiszemitizmus, amely a zsidó világ-összeesküvés zsigeri, évszázados reakcióit aktiválja; a dekadens nyugat rémképének folyamatos fenntartása, mely fenyegetést jelent a keresztény és legfőképpen a magyar kultúrára stb.) ugyanis bevált formula, és a FIDESZ – valamint bármely autoriter vezető – alapvető politikai-kommunikációs stratégiájának az alapköve.

Ilyenkor érkezik-érkezhet ugyanis a megváltó, aki a nemzet nevében és annak érdekeit szem előtt tartva harcol a támadások ellen, és természetesen egyedül ő képes elhárítani ezen fenyegetéseket. Mondhatjuk, a nacionalizmus szolgáltatja a színes-szagos hátteret a jogállam és a demokrácia leépítéséhez is, hiszen válság-helyzetben, és a nemzet érdekében mindent lehet, sőt kell! A nemzeti érdek az adu-ász, ami felül ír mindent, ahogy mondtam volt.

A szuverenitás persze alapvetően jó dolog, de két dolgot figyelembe kell venni: egyik az, amit az előző részben fejtegettem, hogy ennek nem szabad(na) Európa destabilizálása irányába mutatnia, mert annak hosszú távon több a hátránya, mint az előnye. Illetve azt is állítottam, hogy ebben a földrajzi helyzetben, ekkora ország esetén valós, tartalmi önállóságról beszélni önámítás. Katonai és gazdasági értelemben is ezer szállal kötődünk egy-egy birodalomhoz mindig. Függésünk jelenleg a német gazdaságtól éppen olyan mértékű, mint annak idején az orosztól volt.

A másik pedig – kételyeink ne legyenek -, hogy a nemzeti szuverenitás jelen esetben Orbán Viktor szuverenitását jelenti. Nem azért nem az IMF-től veszünk fel hitelt, mert ott magasabb a kamat (éppen, hogy alacsonyabb), hanem azért, hogy ne szólhassanak bele a költségvetésbe. Nem azért vagyunk mi az egyetlen ország az EU-ban, aki nem akarja (kvázi sosem) bevezetni az Eurót, mert az jó nekünk, állampolgároknak, hanem azért, hogy a Nemzeti Bank személyes kontrol alatt maradjon. És a többi. A nemzeti szuverenitás zászlaja alatt sokkal kényelmesebben lehet az országot privatizálni, mintha mindenféle európai ellenőrző szervek pofáznának bele mindenbe. Továbbá, a nacionalista tematika egyben tartja a tábort, és elszigeteli (nem a nemzet részének, hanem ellenségének tekinti) a rendszer-kritikus hangokat, és en bloc a baloldali-liberális ellenzéket.

Szóval, azt értjük, miért áll kézre a nacionalizmus a NER-nek. De miért olyan népszerű, elfogadható és fontos ez az átlagember számára? Itt bizony megint a történelemhez kell visszanyúlni. Trianon olyan mély sebeket ejtett ennek a nemzetnek a testén, hogy a mai napig könnyen lehet a fájdalmat és a dühöt aktiválni, stimulálni, némi kommunikációs sóval behintve azokat. Igen, Trianon borzalmasan igazságtalan és mindenképp túlzó büntetés volt, még akkor is, ha értjük a győztesek logikáját: a vesztesnek nincs szava, így járt, gondolta volna át jobban. Ami álságos érv, mert nemigen volt más választásunk, szerintem.

Azt gondolom amúgy erről, hogy ezt a mélységes traumát a baloldalnak nem szabadna bagatellizálnia, ahogy a jobboldalnak sem Auschwitz borzalmát (copyright by Puzsér). Mindkét oldal fájdalma legitim, az ezekből fakadó dühök-félelmek táplálják a mai napig azt, hogy képtelenek vagyunk egymással beszélni, egymást egyenlő rangú félként elfogadni. Amíg ezeket az ország fel nem dolgozza normálisan, objektíven, addig nem fog megszűnni a ketté osztottság. (Mostanában biztos nem, mert ennek a rezsimnek ez nem érdeke.)

Trianont „vissza csinálni” szerintem már nem lehet, ahhoz a volt tisztán magyar területek egy jelentős része is túl-asszimilálódott, és sem a nemzetközi jog, sem az Európai Unió logikája nem kínál erre igazán lehetőséget. Az EU csatlakozás kvázi feltétele volt a jelenlegi határok elfogadása, az irredentizmus (a határ-revízió vágyának) feladása. Helyette az Unió egy másik megoldást kínál: a birodalom belső határainak lebontásával adott lehetőséget a nemzet-egyesítésre, már amennyiben a szabad mozgást-költözést-munkavállalást annak tekintjük. Illetve a kisebbségek autonómiájának támogatásával (amelyet tőlünk nyugatabbra már tökéletesen megvalósítottak, nekünk nem annyira sikerül). Ez a megoldás nem perfekt ugyan, de legalább valamilyen alternatíva.

Összefoglalva: egy nemzethez, egy "falkához" tartozni alapvető emberi vágy, ennek mechanizmusát, mozgatórugóit az evolúciós pszichológia már elég jól körül írta, de Magyarországon - Trianon és a szocialista diktatúra feldolgozatlansága miatt - ez etikátlan, sőt akár jogellenes lépéseket is képes szentesíteni. Ezt Orbán Viktor tökéletesen felismerte és arcátlanul ki is használja.

A nemzeti öntudat amúgy természetesen igen pozitív fogalom. Feltéve, hogy megfelelő mederben folyik és a társadalmi energiákat az építkezés, a fokozott teljesítmény, nem pedig a rombolás és a bűnbak keresés felé tereli. Jó nemzeti öntudat például az, ha bosszant minket, hogy Szlovákia – bár mélyebbről indult – mára gazdaságilag, társadalmilag lehagyott minket. Ez ösztönöz arra, hogy megvizsgáljuk, miért van ez így, levonjuk a tanulságokat és változtassunk azon, amit nem olyan jól csináltunk.

Rossz nemzetieskedés az, amikor – bármilyen viccesnek is hat időnként – a szlovák állam és -nép életkorán élcelődünk. Ez bizony némileg a savanyú a szőlő effektus – könnyebb kigúnyolni őket, mint levonni a konzekvenciákat. (Ezt a példát úgy emlékszem egy régebbi Magyar Hírlap cikkben olvastam). A közelgő meccsen szurkoljunk a magyaroknak, és ne az ellenfelet szapuljuk! Ennyi.

Én ott leszek az Arénában, és ezt teszem majd.