Az Európai Egyesült Államokról

Azt gondoltam, ha már így belesodródtam a közéleti blogger szerepébe, hogy a következő néhány írásomban azokat az alapfogalmakat veszem sorra, melyek mentén hagyományosan megássák-megássuk a modern kori árkokat. A jobboldal ugyebár általában nemzeti és keresztény-konzervatív, míg a baloldallal leginkább a liberális és a szocialista jelzőket társítják. Ezeket fogom áttekinteni. Célom ezzel egyrészt a fogalmak tisztázása, ami minden épeszű párbeszéd alapja (ti. hogy ugyanazt értsük rajtuk), másrészt hogy bizonyítsam, a 21. században ezek meglehetősen meghaladott fogalmak. A mai nyugati társadalmakban élők mindegyik olyan nagy eszmeáramlatból emeltek be elemeket a gondolkodásukba ugyanis, melyek a rendi társadalom szétverése-széthullása környékén születtek.

Szabadság, egyenlőség, testvériség(, vagy halál)! – hirdette a francia forradalom. A felvilágosodás eme jelszavai – némi nagyvonalúsággal – megfeleltethetők a liberalizmusnak, a szocializmusnak és a nacionalizmusnak. Mely eszmék egymásnak (és a konzervativizmusnak) feszülése formálta, többek között, az elmúlt két évszázad európai történelmét. Ezek szélsőségeit (kommunizmus, nácizmus, gender/píszí) is megismertük sajnos (előbbi kettőt inkább szüleink-nagyszüleink, utóbbit épp most ízlelgetjük mindannyian), ugyanakkor ne vitassuk el ezek érdemeit sem.

A politikai jogok kiszélesítése (demokrácia), a jog előtti egyenlőség megteremtése (jogállam, az ilyen-olyan előjogok és a faji-, nemi-, stb. diszkrimináció felszámolása), a szociális háló, az ingyenes egészségügyi ellátás és a nyugdíj, a fizetett szabadság, a megtermelt többlet-jövedelmek igazságosabb elosztása, stb. mind hatalmas vívmányai ezeknek az ideológiai áramlatoknak. Ergo, egy magát kőkemény konzervatívnak gondoló honfitársunk is valamennyire liberális és szocialista, és vice versa, még ha ezt nem is tudják magukról. Hisz ki kérdőjelezné meg manapság, például, a nők választójogát? Vagy akár az általános választójogot? (Ennek korlátozásáról amúgy folytathatnánk szerintem némi diskurzust, de ebbe most ne menjünk bele.)

Kezdjük akkor a nacionalizmussal!

Előre szólók, szándékosan nagyon távlati nézőpontot veszek fel, éppen azért, hogy a nagy trendeket érzékeltessem és az élet (társadalom, gazdaság, kultúra stb.) komplexitását leegyszerűsítsem. Ez megfelelően széles ajtót nyit a történelemben nálam jártasabbaknak, hogy belekössenek gyakorlatilag bármelyik mondatomba, de engem ez tulajdonképpen hidegen hagy. Szóval, az a hipotézisem, hogy Európa (a világ) alapvetően birodalmi struktúrákban működött-működik, és azok élednek újjá szüntelen. A nemzetállam tulajdonképpen (társadalmi-történelmi) evolúciós zsákutca, viszonylag rövid története meglehetősen látványos kudarcokkal terhelt. Két világháború, népírtás, Auschwitz, hogy a leegyszerűsítő véleményt ide citáljam.

Szóval a birodalmak. Róma, Frank birodalom, Német-római Császárság, Habsburg dinasztia, Osztrák-Magyar Monarchia. Már ami Európa ezen részét illeti. De a kontinens nyugati fertálya is – gyarmatokból álló – hatalmas birodalmakat működtetett az első világháború előtt. A birodalom földrajzilag kiterjedt, számos országot és/vagy népcsoportot tömörítő alakzat. Logikája a megszállás és a beolvasztás (közigazgatási struktúrájának ráerőltetésé a megszállottakra). A beolvadásra hajlandóságot nem mutatókat erőszakkal tartja kordában, a lázadásokat könyörtelenül leveri. A mögöttes érdek nyilván és általában gazdasági.

Az első világháború szétverte a gyarmatbirodalmakat, és rövid időre teret adott a nemzetállami berendezkedésnek, itt is, Közép-Európában. Fájó tény, de harminc évvel (és egy újabb világháborúval) később ezen újdonsült nemzetállamok zöme már újra egy nagy birodalom befolyása alatt állt: Szovjetunió tette ránk a kezét ugyanis.

Ha ekkor rápillantunk Nyugat-Európára, koránt sincsenek rózsás helyzetben. Leharcolt gazdaság és társadalom, a szovjet birodalom egészen Bécsig ér, mindeközben a stratégiai fontosságú földközi tenger partjainál jellemzően fasisztoid, autoriter rezsimek vannak hatalmon. Márpedig, ha valamit megtanultak az elmúlt néhány évtizedből, az az, hogy sem a szélsőjobb, sem a szélsőbal nem jó választás. (Orwell: 1984 c. regénye jól adja vissza az akkori félelmeket.) Ezért az Egyesült Államok pénzügyi segítségével próbálják stabilizálni a társadalmat, beindítani a gazdasági fejlődést. Jól tudják ugyanis, hogy a nélkülözés és a nincstelenség/kilátástalanság a szélsőségek térnyerésének a legtermékenyebb táptalaja.

Adenauer beindította a gazdasági együttműködést már az ’50-es évek elején, ezzel párhuzamosan a politikai integráció is megkezdődött. Európa szép lassan megerősödött és közben megtette az első lépéseket az újbóli birodalommá válása útján. Lássuk tisztán: hihetetlen nagy siker-történet volt ez mostanáig, nem csak a békét sikerült megőrizni ennek köszönhetően ezen a törékeny, nemzeti öntudatok és történelmi sérelmek tesztoszteronjától fűtött földrészen, de olyan komoly gazdasági fejlődést is hozott ez az időszak, hogy ihaj! (Hogy csak egy példát mondjak, az USA is irigyli-irigyelheti azt a szociális hálót, egészségügyet, tömegközlekedést, ami Európában nekünk magától értetődő.) Persze, ahogy mondtam volt, a jólét és a stabilitás kéz a kézben járnak.

Ebből a szempontból érthető meg igazán, miért nyomják a zsetont a volt szocialista tagállamokba feszt a ‘90-es évektől, holott nyilván nem hülyék, látják, hogy a pénz egy (nagy) része nem oda kerül, ahová szánják. Sokan ezt elintézik azzal, hogy a saját iparukat, kereskedelmüket támogatják végső soron, ha az itteni piacokat és munkaerőt felfejlesztik, de ennél sokkal többről van szó: a régió gazdasági felzárkóztatása a szélsőségek iránti fogékonyság visszaszorítását hivatott szolgálni első sorban, az érte megfizetett “ár” pedig a demokratikus intézmények és a jogállamiság bevezetése és működtetése lett volna. (Per pillanat Magyarország felfüggesztette a törlesztést.)

Ha most megkondult a fejetekben a vészharang, hogy hoppácska, akkor ez is egyfajta puha (erőszakmentes) birodalmi terjeszkedés, hiszen a katonai védelemért (NATO) és a gazdasági fellendülésért cserébe jól ránk tuszkolták a saját közigazgatási berendezkedésüket, gazdasági rendszerüket és nem utolsó sorban a világnézetüket, akkor jól végeztem a dolgomat. Merthogy pontosan így gondolom én is. Viszont, ha eddig eljutottál a gondolkodásban velem, akkor azt is látnod kell, hogy a valódi kérdés nem az, hogy nemzeti szuverenitás versus Európai Egyesült Államok, hanem az, hogy az Euro-Atlanti szövetség (értsd birodalom) részesei akarunk lenni, vagy az Oroszé.

Merthogy kétségeid ne legyenek a felől, hogy Putyin is a birodalmi logika mentén működik. Ukrajnáról például – történelmi és gazdasági okok miatt - soha nem fog lemondani. Ezért kell megakadályoznia annak NATO és EU csatlakozását, ezen ügyködik folyamatosan. A bizonyítékok ma már egyértelműek arra nézve, hogy Oroszország befolyásolta mind a Brexit szavazás végkimenetelét, mind a választásokat az Amerikai Egyesült Államokban. Putyin olyan elnököt akart az óceán másik partján, aki egyrészt magára hagyja Európát, másrészt jól összerúgja a port Oroszország legnagyobb problémájával, Kínával. Amíg ezek ketten elszórakoztatják egymást, addig is dolgozhat Európa tovább gyengítésén és Ukrajna (már részben fegyveres!) megszállásán.

Sajnos a magyar miniszterelnök is asszisztál ehhez, a mi szerepünk belülről destabilizálni az Uniót: gyakorlatilag ott akadályozzuk a működését, ahol csak tudjuk. De említhetnénk az Ukrajnával szemben újabban felvett, stratégiai megfontolásokat és politikai érzékenységet mellőző álláspontot is. Hogy Orbán Viktor ezt miért csinálja, nem tudom. Egyes elméletek szerint az orosz titkosszolgálat kezében kompromittáló bizonyítékok vannak még a rendszer-váltás környékéről, ezzel tartják sakkban. De azt is el tudom képzelni – a személyiségébe belefér -, hogy egyszerűen csak részt akar venni a nagyfiúk játékában, és arra apellál, hogy a hinta-politikával kikaparja magának a gesztenyét a forró tűzből.

Nehéz ezt nekem elfogadni, nem csak azért, mert Magyarország eddig mindig csúnyán megszívta, amikor hasonló (hinta-)politikát folytatott, hanem azért is, mert szerény véleményem szerint, itt, az orosz birodalom vészterhes szomszédságában Európa erősítésén - és nem a szétzilálásán - kellene fáradoznunk. Többször kifejtettem már, mik azok az okok, amik miatt szükséges lenne, hogy az EU erős legyen (még ha ezért minden tagállamnak le is kell mondania nemzeti önállósága egy részéről), ezeket most nem veszem újfent sorra. Elég, ha csak jelen bejegyzés fő üzenetére koncentrálunk: előbb-utóbb el kell majd döntsük, melyik birodalomhoz akarunk igazán tartozni, az Európaihoz vagy a Keletihez. Lenni, vagy nem lenni? Ugyan, a valódi kérdés az, KIVEL (és milyen) lenni.

Mivel az eszmefuttatás kicsit hosszúra sikeredett (és még koránt sincs vége :D), itt most befejezem. Amúgy is szép végszó volt ez. Folyt. köv.

Miért?

Mielőtt tovább megyünk, álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzuk ki is vagyok én (“melyik oldalon állok”, ugyebár), és hogy miért nem töltöm a kevés szabadidőmet valami értelmesebbel.

Ötven éves közgazdász vagyok, a rendszerváltást egyetemistaként éltem meg. Akkor én az SZDSZ-re tettem a voksomat, egyrészt, mert a suliban is inkább a liberális gazdaságpolitikát nyomták – ami kevéssé lehet meglepő a centrális gazdaságirányítás addigra nyilvánvaló és jól dokumentált (lásd Kornai: A hiány) kudarca ismeretében. Másrészt, mert az SZDSZ akkori vezetőit láttam-gondoltam legértelmesebbnek a felhozatalból. Aztán fokozatosan kiábrándultam a Szadeszből, nem csak az összebútorozásuk okán a szocikkal, de a korrumpálódásuk miatt is. Olyannyira, hogy egy darabig el se mentem szavazni. Volt jobb dolgom is: dolgoztam (részben külföldön), gyerekeket neveltem, rockmagazint szerkesztettem.

Politikai nézeteimről egyetlen dolgot tudnék nagy biztonsággal állítani: azt, hogy megrögzött híve vagyok a demokráciának, pontosabban a jogállami berendezkedésnek. Éppen ezért reaktiváltam magam, amikor szembesültem ennek szisztematikus leépítésével. Azóta listán a Kutyák mellé teszem az x-et, egyéniben a taktikai szavazás logikáját követve a legesélyesebb ellenzéki jelöltet támogattam (Széll Bernadett).

Tisztázzuk azt is, hogy a FIDESZ - pedig sokáig radikálisan liberálisak voltak, mint akkor én is - sosem tudott közel kerülni hozzám. Előbb az SZDSZ szellemi fölénye űzte őket a másodvonalba, később a székház ügy, Kaya Ibrahim és Josip Tot, végül a Kisgazdák és az MDF szisztematikus felkoncolása tette őket kellemesen antipatikussá. Kapcsolatunkat véglegesen az első Orbán kormány vágta taccsra: csak a vak nem látta, hogy ha az ország legnagyobb maffiózója lehet belügyminiszter, a legprofibb adó-csaló pedig APEH-elnök, akkor ezek a srácok már rég elvesztették az ártatlanságukat, ráadásul egy évtizedeken átívelő orbitális politikai gruppen-, bukkake- és swinger partiban.

Azt sem hallgathatom el, hogy ‘90 környékén még nem igazán éreztem az SZDSZ-MDF konfliktus mögött meghúzódó mély és történelmi konfliktust. Pedig ma már ezt tartom a rendszerváltás egyik legnagyobb hibájának: a környező országokban mindenhol létrejött az ellenzéki egységfront, és keményen kiűzték a szocikat a hatalomból. Az, hogy Magyarországon négy évvel a rendszerváltás után újra a reformkommunisták kormányoztak, köszönhető annak, hogy az akkori ellenzék két erős centruma (az MDF és a Szadesz) egymást jobban utálta, mint az MSZP-t.

Volt persze egy másik ok is: a gulyás-szocializmus relatív nyugalma, biztonsága és - legalábbis a környező országokhoz képesti - jóléte nem szült komoly ellenérzést a tömegekben a rendszerrel szemben. Nem így Csehországban, ahol egy erős polgárságra épülő gazdaságot taszított lejtmenetbe a rendszer-váltás (valaha náluk magasabb volt az életszínvonal, mint Ausztriában), vagy azokban az országokban, ahol sokkal keményebb volt a rezsim még a ‘80-as években is.

Visszatérve a kiindulási pontra: csak később, a kétezres években kezdett derengeni, a nagy családi összejövetelek során, hogy itt két, egymással össze nem egyeztethető világnézet viaskodik az ünnepi hangulat törékeny búrája alatt. Az akkori párom felmenői apai ágon tudni illik nemesi származást tartanak számon, a kommunizmusban kisemmizték őket, és hát a rosseb se tudja mi volt ott még az orosz felszabadító megszállás alatt, meg utána az ‘50-es, hatvanas években… Ezek után csoda, ha a nagymama kő MIÉP-es volt?

Az asztal másik oldalán pedig - ahogy valószínűleg a legtöbb családban - ott ültek-ülnek azok a paraszti sorból származók, akiket (akik szüleit, nagyszüleit) éppen a szocializmus hozott helyzetbe. Ha tovább él a nemesi rendszer, ők sosem mehetnek egyetemre, vagy tanulhatnak szakmát. Nekik nyilván nincs okuk teljes szívből gyűlölni a szocializmust, sőt, bizonyos szempontból még hálásak is lehetnek annak. (Jómagam is első generációs értelmiségi vagyok.)

Azt hiszem itt van valahol az eb elhantolva: ezért ilyen könnyű kettéválasztani az országot és egymásnak ugrasztani a két felét. Érdekes amúgy, hogy a végletes világnézeti ellentét dacára egy dologban nagyon is hasonló a két tábor: mindkét fél ugyanúgy vágyja a hierarchiát, a fentről jövő döntéseket, így az erős vezetőt. Egyik sem tud mit kezdeni a liberalizmus decentralizált döntéshozási mechanizmusával, hálószerű szerveződési elvével. Ez, feltételezem, megint csak a történelmileg gyenge polgárosodásra vezethető vissza: a feudális és a kommunista rendszerek is centralizáltak, erős hierarchiára épülnek, és ezek sajnos komoly nyomot hagytak a magyar gondolkodásmódon, szocializáción.

Azért fontos ez, mert a jobboldali ismerőseim hardverén meglehetősen egyszerű szoftver fut: apámat a szocik nem engedték tanulni, mert nagyapám tiszt volt Horthy alatt. A komcsik kisemmizték a családot, elvették a földjeinket, generációk munkáját tették tönkre. Ésatöbbi. Ezért tök mindegy, hogy mennyit lop a FIDESZ és hogy mit tesz a jogállammal, addig amíg ők rúgják a legnagyobbakat a baloldalba, ameddig ők lehetetlenítik el az ellenzéket leginkább - akár a leggátlástalanabb módszerekkel -, addig rájuk fogunk szavazni.  (Vagy a Jobbikra, addig amíg ezt a kétes dicsőséget át nem engedték Orbánéknak.) Mert minden jobb annál, mint hogy EZEK visszatérjenek a hatalomba egyszer. (Vannak persze olyan rétegek a szavazóik között, akiknél lehet más a mozgató-rugó, de a baráti körömben jellemzően ez.)

A NER megbuktatása (de legalábbis visszaszorítása, korlátozása) számomra elvi kérdés. Nem azért, mert annyira szarul kormányoznak (mert annyira nem), még csak nem is a korrupció miatt (azért de), hanem legfőképpen a miatt, hogy a jogállamot verik éppen nagy elánnal szétfele. Ami azt jelenti, hogy ha majd szarul fognak kormányozni (mert előbb-utóbb szarul fognak, minden “diktátornak” elgurul egyszer a gyógyszere), akkor se tudjuk majd leváltani őket. Olyan nincs, hogy a demokrácia érdeklődés hiányában (már megint) elmarad Magyarországon.

Nem az a baj a jelenlegi kormánnyal, hogy nemzeti-konzervatív, mert éppenséggel ráfér az országra a gyökereinek az újra-felfedezése, és egy jó adag nemzteti öntudat is. A keresztény narratívával sincsen probléma, sokkal inkább azzal, hogy a valóságban épphogy nem azok. Azzal van a gond, hogy hataloméhes, álszent, korrupt és gátlástalan embereket tesznek vezető pozícióba, és olyan rendszert építenek, amiben ezektől lehetetlen lesz megszabadulni. Avval, hogy a szakértelmet lecserélik lojalitásra, és az országot egy olyan pályára állítják, ami hosszú távon visszalök minket a félperifériára.

Ezért nyomom a magamét. Azt képzelem (naivan, tudom), hogy előbb-utóbb rá tudom ébreszteni a jobbos ismerőseim egy részét arra, hogy 30-40-50 évesen már nem feltétlenül apádnak kell(ene) megfelelni, az igazi felelősség a (gyerekeink) jővő(je) iránt van. Arra, hogy a keleti model és integráció hosszú távon kirekeszt minket a fejlődésből. Hogy a bezárkózás nem nyerő stratégia egy kinyíló világban. Végül, de nem utolsó sorban arra, hogy erős jogállam nélkül előbb utóbb újra megszívjuk. De nagyon.

Hát most már mindent tudtok rólam.

Nagyon pofán vágnám

Gondoljatok bele, mennyire király komisszár lenne most ő, ha akkor nincs rendszerváltás! Szerintem ugyanilyen elánnal nyomná mindannak az ellenkezőjét, amit most. Például, hogy a nőnek nem otthon a helye, hanem a kohóban. De végül is ez emelte ki az embert az állatvilágból, az alkalmazkodó készség és az elme végtelen rugalmassága.

Ne legyünk azért teljesen igazságtalanok, komoly konzisztencia is fellelhető a nézeteiben. Ti. a demokratákat akkor is szíve szerint börtönbe, alkalmasint bitóra küldené, ahogy most is. Mint az a munkásőr, aki ma már polgárőr lenne, de mélyen legbelül a lényeg mit sem változott:

A választópolgári felelősségről

Az alábbi cikk két olyan kérdést is feszeget, amiken mostanában én is sokat gondolkodtam. Az egyik, hogy miért nem tesz érdemben a NER semmit az egészségügy javításáért. Pénz lett volna rá, idő is, és az erős felhatalmazás (2/3) is megvan. Hosszú távon pedig némi előre lépés ezen a területen nyilván még inkább bebetonozná az elégedettséget és a rendszert.

Mondhatnám amúgy a közművek és közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, közlekedés, szemét-szállítás, közbiztonság, nyugdíj rendszer, stb.) egészét. Hiszen a legnagyobb jóindulattal sem mondhatjuk, hogy ezeken a területeken - melyek az állam alapfunkciói és amelyeken keresztül (normális esetben) az átlagember a "rendszerrel" érintkezik - bármilyen lényeges előre lépés történt volna mostanában. Sőt, a meglévő struktúrák szétverésével már-már az se működik, ami az elmúlt 30 évben többé-kevésbé igen.

Van erre néhány elméletem természetesen, de ezeket nem érzem elég kiforrottnak, így most megkíméllek benneteket tőlük. (Érdekelne viszont a ti véleményetek, ha tudni vélitek a tutit!)

A másik a választópolgár felelőssége. Úgy általában és persze a jelenlegi helyzet kialakulásában különösképpen.

Az átlagos választó első sorban a négy évenkénti szavazatával tud visszajelzést adni a politikai képviseletének. Bármennyire is örülünk, hogy újra polgári és keresztény (utóbbi idézőjelben) kurzus van Magyarországon, az nem lehet mentség mindenre! Például a korrupció jelenlegi - eget verdeső -szintjére, vagy a jogállami berendezkedés leépítésére, kiüresítésére. Már csak azért sem, mert előbbi nem keresztény, utóbbi pedig nagyon nem polgári cselekedet.

A jobboldali demokratáknak itt bizony van felelőssége. Csak ők tudják (-nák, -ták volna) ennek a kormánynak a voksukkal (pontosabban annak hiányával) megüzenni, hogy srácok, van sok jó dolog, amit csináltok, de itt a határ, ezt már ne! Ezt nem szeretnénk. Profánabban: nem adunk kétharmadot háromszor is olyanoknak, akik nyilvánvalóan visszaélnek vele. Még akkor se, ha Gyurcsánnyal ijesztegetnek. Volt erős jobboldali alternatíva (amíg szét nem verték ügyesen), úgyhogy ez sem lehet(ett  volna) kifogás.

Természetesen úgy is megnyerték volna a választásokat, de mondjuk nem kétharmaddal. Ha pedig még ebből se értenek, akkor - uram bocsá' - még 50% alá is beejtjük őket. A koalíciós kormány, mint intézmény, egész jól önműködik a túlkapások elkerülése érdekében, lásd a szomszédos Szlovákiát.

Van amúgy ezen kívül még sok más módszer. Például a tüntetés, vagy az önkritika. Igen, arra bíztatom jobboldali értelmiséget, hogy megalkuvás, seggnyalás és feltétlen elfogadás helyett gyakoroljon időnként kritikát a jelenlegi hatalommal szemben. Ettől még nem lesznek árulók, éppen hogy így teljesítik ki a társadalmi szerepüket. És arra bíztatom az öntudatos polgárokat, hogy menjenek ki az utcára, politikai nézettől függetlenül, amikor egy újabb demokratikus féket iktat ki az Orbán rezsim. Ügyek mentén alkossunk véleményt, a politika ne legyen hitbéli kérdés.

Ehhez persze fel kellene nőni, és hátra kellene hagyni a törzsi gondolkodást. Nagyon naiv vagyok?

Hogyan éljük túl a következő 15 évet Orbánnal?