Azt gondoltam, ha már így belesodródtam a közéleti blogger szerepébe, hogy a következő néhány írásomban azokat az alapfogalmakat veszem sorra, melyek mentén hagyományosan megássák-megássuk a modern kori árkokat. A jobboldal ugyebár általában nemzeti és keresztény-konzervatív, míg a baloldallal leginkább a liberális és a szocialista jelzőket társítják. Ezeket fogom áttekinteni. Célom ezzel egyrészt a fogalmak tisztázása, ami minden épeszű párbeszéd alapja (ti. hogy ugyanazt értsük rajtuk), másrészt hogy bizonyítsam, a 21. században ezek meglehetősen meghaladott fogalmak. A mai nyugati társadalmakban élők mindegyik olyan nagy eszmeáramlatból emeltek be elemeket a gondolkodásukba ugyanis, melyek a rendi társadalom szétverése-széthullása környékén születtek.
Szabadság, egyenlőség, testvériség(, vagy halál)! – hirdette a francia forradalom. A felvilágosodás eme jelszavai – némi nagyvonalúsággal – megfeleltethetők a liberalizmusnak, a szocializmusnak és a nacionalizmusnak. Mely eszmék egymásnak (és a konzervativizmusnak) feszülése formálta, többek között, az elmúlt két évszázad európai történelmét. Ezek szélsőségeit (kommunizmus, nácizmus, gender/píszí) is megismertük sajnos (előbbi kettőt inkább szüleink-nagyszüleink, utóbbit épp most ízlelgetjük mindannyian), ugyanakkor ne vitassuk el ezek érdemeit sem.
A politikai jogok kiszélesítése (demokrácia), a jog előtti egyenlőség megteremtése (jogállam, az ilyen-olyan előjogok és a faji-, nemi-, stb. diszkrimináció felszámolása), a szociális háló, az ingyenes egészségügyi ellátás és a nyugdíj, a fizetett szabadság, a megtermelt többlet-jövedelmek igazságosabb elosztása, stb. mind hatalmas vívmányai ezeknek az ideológiai áramlatoknak. Ergo, egy magát kőkemény konzervatívnak gondoló honfitársunk is valamennyire liberális és szocialista, és vice versa, még ha ezt nem is tudják magukról. Hisz ki kérdőjelezné meg manapság, például, a nők választójogát? Vagy akár az általános választójogot? (Ennek korlátozásáról amúgy folytathatnánk szerintem némi diskurzust, de ebbe most ne menjünk bele.)
Kezdjük akkor a nacionalizmussal!
Előre szólók, szándékosan nagyon távlati nézőpontot veszek fel, éppen azért, hogy a nagy trendeket érzékeltessem és az élet (társadalom, gazdaság, kultúra stb.) komplexitását leegyszerűsítsem. Ez megfelelően széles ajtót nyit a történelemben nálam jártasabbaknak, hogy belekössenek gyakorlatilag bármelyik mondatomba, de engem ez tulajdonképpen hidegen hagy. Szóval, az a hipotézisem, hogy Európa (a világ) alapvetően birodalmi struktúrákban működött-működik, és azok élednek újjá szüntelen. A nemzetállam tulajdonképpen (társadalmi-történelmi) evolúciós zsákutca, viszonylag rövid története meglehetősen látványos kudarcokkal terhelt. Két világháború, népírtás, Auschwitz, hogy a leegyszerűsítő véleményt ide citáljam.
Szóval a birodalmak. Róma, Frank birodalom, Német-római Császárság, Habsburg dinasztia, Osztrák-Magyar Monarchia. Már ami Európa ezen részét illeti. De a kontinens nyugati fertálya is – gyarmatokból álló – hatalmas birodalmakat működtetett az első világháború előtt. A birodalom földrajzilag kiterjedt, számos országot és/vagy népcsoportot tömörítő alakzat. Logikája a megszállás és a beolvasztás (közigazgatási struktúrájának ráerőltetésé a megszállottakra). A beolvadásra hajlandóságot nem mutatókat erőszakkal tartja kordában, a lázadásokat könyörtelenül leveri. A mögöttes érdek nyilván és általában gazdasági.
Az első világháború szétverte a gyarmatbirodalmakat, és rövid időre teret adott a nemzetállami berendezkedésnek, itt is, Közép-Európában. Fájó tény, de harminc évvel (és egy újabb világháborúval) később ezen újdonsült nemzetállamok zöme már újra egy nagy birodalom befolyása alatt állt: Szovjetunió tette ránk a kezét ugyanis.
Ha ekkor rápillantunk Nyugat-Európára, koránt sincsenek rózsás helyzetben. Leharcolt gazdaság és társadalom, a szovjet birodalom egészen Bécsig ér, mindeközben a stratégiai fontosságú földközi tenger partjainál jellemzően fasisztoid, autoriter rezsimek vannak hatalmon. Márpedig, ha valamit megtanultak az elmúlt néhány évtizedből, az az, hogy sem a szélsőjobb, sem a szélsőbal nem jó választás. (Orwell: 1984 c. regénye jól adja vissza az akkori félelmeket.) Ezért az Egyesült Államok pénzügyi segítségével próbálják stabilizálni a társadalmat, beindítani a gazdasági fejlődést. Jól tudják ugyanis, hogy a nélkülözés és a nincstelenség/kilátástalanság a szélsőségek térnyerésének a legtermékenyebb táptalaja.
Adenauer beindította a gazdasági együttműködést már az ’50-es évek elején, ezzel párhuzamosan a politikai integráció is megkezdődött. Európa szép lassan megerősödött és közben megtette az első lépéseket az újbóli birodalommá válása útján. Lássuk tisztán: hihetetlen nagy siker-történet volt ez mostanáig, nem csak a békét sikerült megőrizni ennek köszönhetően ezen a törékeny, nemzeti öntudatok és történelmi sérelmek tesztoszteronjától fűtött földrészen, de olyan komoly gazdasági fejlődést is hozott ez az időszak, hogy ihaj! (Hogy csak egy példát mondjak, az USA is irigyli-irigyelheti azt a szociális hálót, egészségügyet, tömegközlekedést, ami Európában nekünk magától értetődő.) Persze, ahogy mondtam volt, a jólét és a stabilitás kéz a kézben járnak.
Ebből a szempontból érthető meg igazán, miért nyomják a zsetont a volt szocialista tagállamokba feszt a ‘90-es évektől, holott nyilván nem hülyék, látják, hogy a pénz egy (nagy) része nem oda kerül, ahová szánják. Sokan ezt elintézik azzal, hogy a saját iparukat, kereskedelmüket támogatják végső soron, ha az itteni piacokat és munkaerőt felfejlesztik, de ennél sokkal többről van szó: a régió gazdasági felzárkóztatása a szélsőségek iránti fogékonyság visszaszorítását hivatott szolgálni első sorban, az érte megfizetett “ár” pedig a demokratikus intézmények és a jogállamiság bevezetése és működtetése lett volna. (Per pillanat Magyarország felfüggesztette a törlesztést.)
Ha most megkondult a fejetekben a vészharang, hogy hoppácska, akkor ez is egyfajta puha (erőszakmentes) birodalmi terjeszkedés, hiszen a katonai védelemért (NATO) és a gazdasági fellendülésért cserébe jól ránk tuszkolták a saját közigazgatási berendezkedésüket, gazdasági rendszerüket és nem utolsó sorban a világnézetüket, akkor jól végeztem a dolgomat. Merthogy pontosan így gondolom én is. Viszont, ha eddig eljutottál a gondolkodásban velem, akkor azt is látnod kell, hogy a valódi kérdés nem az, hogy nemzeti szuverenitás versus Európai Egyesült Államok, hanem az, hogy az Euro-Atlanti szövetség (értsd birodalom) részesei akarunk lenni, vagy az Oroszé.
Merthogy kétségeid ne legyenek a felől, hogy Putyin is a birodalmi logika mentén működik. Ukrajnáról például – történelmi és gazdasági okok miatt - soha nem fog lemondani. Ezért kell megakadályoznia annak NATO és EU csatlakozását, ezen ügyködik folyamatosan. A bizonyítékok ma már egyértelműek arra nézve, hogy Oroszország befolyásolta mind a Brexit szavazás végkimenetelét, mind a választásokat az Amerikai Egyesült Államokban. Putyin olyan elnököt akart az óceán másik partján, aki egyrészt magára hagyja Európát, másrészt jól összerúgja a port Oroszország legnagyobb problémájával, Kínával. Amíg ezek ketten elszórakoztatják egymást, addig is dolgozhat Európa tovább gyengítésén és Ukrajna (már részben fegyveres!) megszállásán.
Sajnos a magyar miniszterelnök is asszisztál ehhez, a mi szerepünk belülről destabilizálni az Uniót: gyakorlatilag ott akadályozzuk a működését, ahol csak tudjuk. De említhetnénk az Ukrajnával szemben újabban felvett, stratégiai megfontolásokat és politikai érzékenységet mellőző álláspontot is. Hogy Orbán Viktor ezt miért csinálja, nem tudom. Egyes elméletek szerint az orosz titkosszolgálat kezében kompromittáló bizonyítékok vannak még a rendszer-váltás környékéről, ezzel tartják sakkban. De azt is el tudom képzelni – a személyiségébe belefér -, hogy egyszerűen csak részt akar venni a nagyfiúk játékában, és arra apellál, hogy a hinta-politikával kikaparja magának a gesztenyét a forró tűzből.
Nehéz ezt nekem elfogadni, nem csak azért, mert Magyarország eddig mindig csúnyán megszívta, amikor hasonló (hinta-)politikát folytatott, hanem azért is, mert szerény véleményem szerint, itt, az orosz birodalom vészterhes szomszédságában Európa erősítésén - és nem a szétzilálásán - kellene fáradoznunk. Többször kifejtettem már, mik azok az okok, amik miatt szükséges lenne, hogy az EU erős legyen (még ha ezért minden tagállamnak le is kell mondania nemzeti önállósága egy részéről), ezeket most nem veszem újfent sorra. Elég, ha csak jelen bejegyzés fő üzenetére koncentrálunk: előbb-utóbb el kell majd döntsük, melyik birodalomhoz akarunk igazán tartozni, az Európaihoz vagy a Keletihez. Lenni, vagy nem lenni? Ugyan, a valódi kérdés az, KIVEL (és milyen) lenni.
Mivel az eszmefuttatás kicsit hosszúra sikeredett (és még koránt sincs vége :D), itt most befejezem. Amúgy is szép végszó volt ez. Folyt. köv.
