Mielőtt tovább megyünk, álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzuk ki is vagyok én (“melyik oldalon állok”, ugyebár), és hogy miért nem töltöm a kevés szabadidőmet valami értelmesebbel.
Ötven éves közgazdász vagyok, a rendszerváltást egyetemistaként éltem meg. Akkor én az SZDSZ-re tettem a voksomat, egyrészt, mert a suliban is inkább a liberális gazdaságpolitikát nyomták – ami kevéssé lehet meglepő a centrális gazdaságirányítás addigra nyilvánvaló és jól dokumentált (lásd Kornai: A hiány) kudarca ismeretében. Másrészt, mert az SZDSZ akkori vezetőit láttam-gondoltam legértelmesebbnek a felhozatalból. Aztán fokozatosan kiábrándultam a Szadeszből, nem csak az összebútorozásuk okán a szocikkal, de a korrumpálódásuk miatt is. Olyannyira, hogy egy darabig el se mentem szavazni. Volt jobb dolgom is: dolgoztam (részben külföldön), gyerekeket neveltem, rockmagazint szerkesztettem.
Politikai nézeteimről egyetlen dolgot tudnék nagy biztonsággal állítani: azt, hogy megrögzött híve vagyok a demokráciának, pontosabban a jogállami berendezkedésnek. Éppen ezért reaktiváltam magam, amikor szembesültem ennek szisztematikus leépítésével. Azóta listán a Kutyák mellé teszem az x-et, egyéniben a taktikai szavazás logikáját követve a legesélyesebb ellenzéki jelöltet támogattam (Széll Bernadett).
Tisztázzuk azt is, hogy a FIDESZ - pedig sokáig radikálisan liberálisak voltak, mint akkor én is - sosem tudott közel kerülni hozzám. Előbb az SZDSZ szellemi fölénye űzte őket a másodvonalba, később a székház ügy, Kaya Ibrahim és Josip Tot, végül a Kisgazdák és az MDF szisztematikus felkoncolása tette őket kellemesen antipatikussá. Kapcsolatunkat véglegesen az első Orbán kormány vágta taccsra: csak a vak nem látta, hogy ha az ország legnagyobb maffiózója lehet belügyminiszter, a legprofibb adó-csaló pedig APEH-elnök, akkor ezek a srácok már rég elvesztették az ártatlanságukat, ráadásul egy évtizedeken átívelő orbitális politikai gruppen-, bukkake- és swinger partiban.
Azt sem hallgathatom el, hogy ‘90 környékén még nem igazán éreztem az SZDSZ-MDF konfliktus mögött meghúzódó mély és történelmi konfliktust. Pedig ma már ezt tartom a rendszerváltás egyik legnagyobb hibájának: a környező országokban mindenhol létrejött az ellenzéki egységfront, és keményen kiűzték a szocikat a hatalomból. Az, hogy Magyarországon négy évvel a rendszerváltás után újra a reformkommunisták kormányoztak, köszönhető annak, hogy az akkori ellenzék két erős centruma (az MDF és a Szadesz) egymást jobban utálta, mint az MSZP-t.
Volt persze egy másik ok is: a gulyás-szocializmus relatív nyugalma, biztonsága és - legalábbis a környező országokhoz képesti - jóléte nem szült komoly ellenérzést a tömegekben a rendszerrel szemben. Nem így Csehországban, ahol egy erős polgárságra épülő gazdaságot taszított lejtmenetbe a rendszer-váltás (valaha náluk magasabb volt az életszínvonal, mint Ausztriában), vagy azokban az országokban, ahol sokkal keményebb volt a rezsim még a ‘80-as években is.
Visszatérve a kiindulási pontra: csak később, a kétezres években kezdett derengeni, a nagy családi összejövetelek során, hogy itt két, egymással össze nem egyeztethető világnézet viaskodik az ünnepi hangulat törékeny búrája alatt. Az akkori párom felmenői apai ágon tudni illik nemesi származást tartanak számon, a kommunizmusban kisemmizték őket, és hát a rosseb se tudja mi volt ott még az orosz felszabadító megszállás alatt, meg utána az ‘50-es, hatvanas években… Ezek után csoda, ha a nagymama kő MIÉP-es volt?
Az asztal másik oldalán pedig - ahogy valószínűleg a legtöbb családban - ott ültek-ülnek azok a paraszti sorból származók, akiket (akik szüleit, nagyszüleit) éppen a szocializmus hozott helyzetbe. Ha tovább él a nemesi rendszer, ők sosem mehetnek egyetemre, vagy tanulhatnak szakmát. Nekik nyilván nincs okuk teljes szívből gyűlölni a szocializmust, sőt, bizonyos szempontból még hálásak is lehetnek annak. (Jómagam is első generációs értelmiségi vagyok.)
Azt hiszem itt van valahol az eb elhantolva: ezért ilyen könnyű kettéválasztani az országot és egymásnak ugrasztani a két felét. Érdekes amúgy, hogy a végletes világnézeti ellentét dacára egy dologban nagyon is hasonló a két tábor: mindkét fél ugyanúgy vágyja a hierarchiát, a fentről jövő döntéseket, így az erős vezetőt. Egyik sem tud mit kezdeni a liberalizmus decentralizált döntéshozási mechanizmusával, hálószerű szerveződési elvével. Ez, feltételezem, megint csak a történelmileg gyenge polgárosodásra vezethető vissza: a feudális és a kommunista rendszerek is centralizáltak, erős hierarchiára épülnek, és ezek sajnos komoly nyomot hagytak a magyar gondolkodásmódon, szocializáción.
Azért fontos ez, mert a jobboldali ismerőseim hardverén meglehetősen egyszerű szoftver fut: apámat a szocik nem engedték tanulni, mert nagyapám tiszt volt Horthy alatt. A komcsik kisemmizték a családot, elvették a földjeinket, generációk munkáját tették tönkre. Ésatöbbi. Ezért tök mindegy, hogy mennyit lop a FIDESZ és hogy mit tesz a jogállammal, addig amíg ők rúgják a legnagyobbakat a baloldalba, ameddig ők lehetetlenítik el az ellenzéket leginkább - akár a leggátlástalanabb módszerekkel -, addig rájuk fogunk szavazni. (Vagy a Jobbikra, addig amíg ezt a kétes dicsőséget át nem engedték Orbánéknak.) Mert minden jobb annál, mint hogy EZEK visszatérjenek a hatalomba egyszer. (Vannak persze olyan rétegek a szavazóik között, akiknél lehet más a mozgató-rugó, de a baráti körömben jellemzően ez.)
A NER megbuktatása (de legalábbis visszaszorítása, korlátozása) számomra elvi kérdés. Nem azért, mert annyira szarul kormányoznak (mert annyira nem), még csak nem is a korrupció miatt (azért de), hanem legfőképpen a miatt, hogy a jogállamot verik éppen nagy elánnal szétfele. Ami azt jelenti, hogy ha majd szarul fognak kormányozni (mert előbb-utóbb szarul fognak, minden “diktátornak” elgurul egyszer a gyógyszere), akkor se tudjuk majd leváltani őket. Olyan nincs, hogy a demokrácia érdeklődés hiányában (már megint) elmarad Magyarországon.
Nem az a baj a jelenlegi kormánnyal, hogy nemzeti-konzervatív, mert éppenséggel ráfér az országra a gyökereinek az újra-felfedezése, és egy jó adag nemzteti öntudat is. A keresztény narratívával sincsen probléma, sokkal inkább azzal, hogy a valóságban épphogy nem azok. Azzal van a gond, hogy hataloméhes, álszent, korrupt és gátlástalan embereket tesznek vezető pozícióba, és olyan rendszert építenek, amiben ezektől lehetetlen lesz megszabadulni. Avval, hogy a szakértelmet lecserélik lojalitásra, és az országot egy olyan pályára állítják, ami hosszú távon visszalök minket a félperifériára.
Ezért nyomom a magamét. Azt képzelem (naivan, tudom), hogy előbb-utóbb rá tudom ébreszteni a jobbos ismerőseim egy részét arra, hogy 30-40-50 évesen már nem feltétlenül apádnak kell(ene) megfelelni, az igazi felelősség a (gyerekeink) jővő(je) iránt van. Arra, hogy a keleti model és integráció hosszú távon kirekeszt minket a fejlődésből. Hogy a bezárkózás nem nyerő stratégia egy kinyíló világban. Végül, de nem utolsó sorban arra, hogy erős jogállam nélkül előbb utóbb újra megszívjuk. De nagyon.
Hát most már mindent tudtok rólam.
Ötven éves közgazdász vagyok, a rendszerváltást egyetemistaként éltem meg. Akkor én az SZDSZ-re tettem a voksomat, egyrészt, mert a suliban is inkább a liberális gazdaságpolitikát nyomták – ami kevéssé lehet meglepő a centrális gazdaságirányítás addigra nyilvánvaló és jól dokumentált (lásd Kornai: A hiány) kudarca ismeretében. Másrészt, mert az SZDSZ akkori vezetőit láttam-gondoltam legértelmesebbnek a felhozatalból. Aztán fokozatosan kiábrándultam a Szadeszből, nem csak az összebútorozásuk okán a szocikkal, de a korrumpálódásuk miatt is. Olyannyira, hogy egy darabig el se mentem szavazni. Volt jobb dolgom is: dolgoztam (részben külföldön), gyerekeket neveltem, rockmagazint szerkesztettem.
Politikai nézeteimről egyetlen dolgot tudnék nagy biztonsággal állítani: azt, hogy megrögzött híve vagyok a demokráciának, pontosabban a jogállami berendezkedésnek. Éppen ezért reaktiváltam magam, amikor szembesültem ennek szisztematikus leépítésével. Azóta listán a Kutyák mellé teszem az x-et, egyéniben a taktikai szavazás logikáját követve a legesélyesebb ellenzéki jelöltet támogattam (Széll Bernadett).
Tisztázzuk azt is, hogy a FIDESZ - pedig sokáig radikálisan liberálisak voltak, mint akkor én is - sosem tudott közel kerülni hozzám. Előbb az SZDSZ szellemi fölénye űzte őket a másodvonalba, később a székház ügy, Kaya Ibrahim és Josip Tot, végül a Kisgazdák és az MDF szisztematikus felkoncolása tette őket kellemesen antipatikussá. Kapcsolatunkat véglegesen az első Orbán kormány vágta taccsra: csak a vak nem látta, hogy ha az ország legnagyobb maffiózója lehet belügyminiszter, a legprofibb adó-csaló pedig APEH-elnök, akkor ezek a srácok már rég elvesztették az ártatlanságukat, ráadásul egy évtizedeken átívelő orbitális politikai gruppen-, bukkake- és swinger partiban.
Azt sem hallgathatom el, hogy ‘90 környékén még nem igazán éreztem az SZDSZ-MDF konfliktus mögött meghúzódó mély és történelmi konfliktust. Pedig ma már ezt tartom a rendszerváltás egyik legnagyobb hibájának: a környező országokban mindenhol létrejött az ellenzéki egységfront, és keményen kiűzték a szocikat a hatalomból. Az, hogy Magyarországon négy évvel a rendszerváltás után újra a reformkommunisták kormányoztak, köszönhető annak, hogy az akkori ellenzék két erős centruma (az MDF és a Szadesz) egymást jobban utálta, mint az MSZP-t.
Volt persze egy másik ok is: a gulyás-szocializmus relatív nyugalma, biztonsága és - legalábbis a környező országokhoz képesti - jóléte nem szült komoly ellenérzést a tömegekben a rendszerrel szemben. Nem így Csehországban, ahol egy erős polgárságra épülő gazdaságot taszított lejtmenetbe a rendszer-váltás (valaha náluk magasabb volt az életszínvonal, mint Ausztriában), vagy azokban az országokban, ahol sokkal keményebb volt a rezsim még a ‘80-as években is.
Visszatérve a kiindulási pontra: csak később, a kétezres években kezdett derengeni, a nagy családi összejövetelek során, hogy itt két, egymással össze nem egyeztethető világnézet viaskodik az ünnepi hangulat törékeny búrája alatt. Az akkori párom felmenői apai ágon tudni illik nemesi származást tartanak számon, a kommunizmusban kisemmizték őket, és hát a rosseb se tudja mi volt ott még az orosz felszabadító megszállás alatt, meg utána az ‘50-es, hatvanas években… Ezek után csoda, ha a nagymama kő MIÉP-es volt?
Az asztal másik oldalán pedig - ahogy valószínűleg a legtöbb családban - ott ültek-ülnek azok a paraszti sorból származók, akiket (akik szüleit, nagyszüleit) éppen a szocializmus hozott helyzetbe. Ha tovább él a nemesi rendszer, ők sosem mehetnek egyetemre, vagy tanulhatnak szakmát. Nekik nyilván nincs okuk teljes szívből gyűlölni a szocializmust, sőt, bizonyos szempontból még hálásak is lehetnek annak. (Jómagam is első generációs értelmiségi vagyok.)
Azt hiszem itt van valahol az eb elhantolva: ezért ilyen könnyű kettéválasztani az országot és egymásnak ugrasztani a két felét. Érdekes amúgy, hogy a végletes világnézeti ellentét dacára egy dologban nagyon is hasonló a két tábor: mindkét fél ugyanúgy vágyja a hierarchiát, a fentről jövő döntéseket, így az erős vezetőt. Egyik sem tud mit kezdeni a liberalizmus decentralizált döntéshozási mechanizmusával, hálószerű szerveződési elvével. Ez, feltételezem, megint csak a történelmileg gyenge polgárosodásra vezethető vissza: a feudális és a kommunista rendszerek is centralizáltak, erős hierarchiára épülnek, és ezek sajnos komoly nyomot hagytak a magyar gondolkodásmódon, szocializáción.
Azért fontos ez, mert a jobboldali ismerőseim hardverén meglehetősen egyszerű szoftver fut: apámat a szocik nem engedték tanulni, mert nagyapám tiszt volt Horthy alatt. A komcsik kisemmizték a családot, elvették a földjeinket, generációk munkáját tették tönkre. Ésatöbbi. Ezért tök mindegy, hogy mennyit lop a FIDESZ és hogy mit tesz a jogállammal, addig amíg ők rúgják a legnagyobbakat a baloldalba, ameddig ők lehetetlenítik el az ellenzéket leginkább - akár a leggátlástalanabb módszerekkel -, addig rájuk fogunk szavazni. (Vagy a Jobbikra, addig amíg ezt a kétes dicsőséget át nem engedték Orbánéknak.) Mert minden jobb annál, mint hogy EZEK visszatérjenek a hatalomba egyszer. (Vannak persze olyan rétegek a szavazóik között, akiknél lehet más a mozgató-rugó, de a baráti körömben jellemzően ez.)
A NER megbuktatása (de legalábbis visszaszorítása, korlátozása) számomra elvi kérdés. Nem azért, mert annyira szarul kormányoznak (mert annyira nem), még csak nem is a korrupció miatt (azért de), hanem legfőképpen a miatt, hogy a jogállamot verik éppen nagy elánnal szétfele. Ami azt jelenti, hogy ha majd szarul fognak kormányozni (mert előbb-utóbb szarul fognak, minden “diktátornak” elgurul egyszer a gyógyszere), akkor se tudjuk majd leváltani őket. Olyan nincs, hogy a demokrácia érdeklődés hiányában (már megint) elmarad Magyarországon.
Nem az a baj a jelenlegi kormánnyal, hogy nemzeti-konzervatív, mert éppenséggel ráfér az országra a gyökereinek az újra-felfedezése, és egy jó adag nemzteti öntudat is. A keresztény narratívával sincsen probléma, sokkal inkább azzal, hogy a valóságban épphogy nem azok. Azzal van a gond, hogy hataloméhes, álszent, korrupt és gátlástalan embereket tesznek vezető pozícióba, és olyan rendszert építenek, amiben ezektől lehetetlen lesz megszabadulni. Avval, hogy a szakértelmet lecserélik lojalitásra, és az országot egy olyan pályára állítják, ami hosszú távon visszalök minket a félperifériára.
Ezért nyomom a magamét. Azt képzelem (naivan, tudom), hogy előbb-utóbb rá tudom ébreszteni a jobbos ismerőseim egy részét arra, hogy 30-40-50 évesen már nem feltétlenül apádnak kell(ene) megfelelni, az igazi felelősség a (gyerekeink) jővő(je) iránt van. Arra, hogy a keleti model és integráció hosszú távon kirekeszt minket a fejlődésből. Hogy a bezárkózás nem nyerő stratégia egy kinyíló világban. Végül, de nem utolsó sorban arra, hogy erős jogállam nélkül előbb utóbb újra megszívjuk. De nagyon.
Hát most már mindent tudtok rólam.
