Amikor a világ történéseit a korábbi mesék a hatalom isteni, öröklődő jellegéről már nem tudták meggyőzően magyarázni, mert az újonnan létrejött és gazdaságilag megerősödött érdekcsoportok (polgárság, ipari munkások) is kérték a jussukat belőle, értelemszerűen új eszmék is föltűntek. A huszadik század nagyjából a nacionalizmus, a szocializmus és a liberalizmus gigászi harcaként írható le, és úgy 10-15 évvel ezelőttig szinte senki sem kételkedett abban, hogy végül a szabadelvűség (liberalizmus) és a vele kéz a kézben járó (szabad)kapitalizmus aratta a végső győzelmet.
Ugyanis mind a nacionalizmus, mint a szocializmus (illetve ezek radikális változatai, a nácizmus és a kommunizmus-bolsevizmus) katasztrófába fulladtak (fehér- ill. vörös terror, világháborúk, Auschwitz, Gulág stb.). Szovjetunió (és csatolt birodalma) – a hidegháború végét jelentő – összeomlásával felülkerekedni látszott a demokrácia és a kapitalizmus. Nem csak Európában és Észak-Amerikában: a világ nagy részén jelenleg is (kevés kivételtől eltekintve), demokratikus (vagy annak látszó) választások alapján lehet hatalomra kerülni, és kisebb-nagyobb eltérésekkel, helyi sajátosságokkal tűzdelve, de alapvetően kapitalista alapokon működik a gazdaság.
Egészen a közelmúltig a (fejlett) világban egységesen osztott nézet volt, hogy a McDonald's, az iPhone, a szupermarketek, az internet és a globalizáció, az X-faktor és a Starbucks; kevésbé rosszindulatúan a gazdasági fejlődés - valamint az ebből következő általános jólét és növekvő szabadság-igény - előbb utóbb bedarálja majd a maradék diktatúrákat és szép lassan megszelídíti a talán leginkább ellenálló muszlim világot is. Ahogy megtette ezt Brazíliától Indiáig mindenhol, beleértve a volt szocialista-kommunista országokat és a jobboldali diktatúrákat is.
Ma már természetesen senki sem gondolja ezt, a visszarendeződés jelei egyértelműek. Egyre többet hallani a kapitalizmus (és vele együtt a liberális demokráciák) válságáról. A nacionalizmus felerősödése elég látványos, de ugyanígy kitapintható már a kommunisztikus eszmék reneszánsza is. Főleg a fiatalok körében gyakori válasz a „neomarxizmus” azon globális kihívásokra, melyek a klímaválságban kulminálnak, de legalább ilyen fenyegető rém az automatizálás (és annak következtében a tömeges, alacsonyabb képzettséget igénylő munkák megszűnése) is.
Ez a generáció már elfogadja, hogy életszínvonala valószínűleg alacsonyabb lesz, mint a szüleié (először az elmúlt háromnegyed évszázadban), hajlandó lemondani pl. a saját autóról, a nagy házról és az ezekkel járó, ezekhez társuló felelőtlen, pazarló-szennyező életmódról; ugyanakkor a megtermelt javak sokkal igazságosabb elosztását is követeli. Sokat hallani mostanában például az alanyi jogon járó alapjövedelemről – mi ez, ha nem a legszebb szocialista utópia? (Valószínűleg éppen ez magyarázza a jobboldal skizofrén viszonyát a klímavédelemhez: egyrészt tudják, hogy a fiatalok - mint jövőbeli szavazók - megnyerése létfontosságú a számukra, másrészt a mindenkori establishment - különösen a konzervatív – betegesen retteg a kommunista eszméktől.)
Egy szó, mint száz, én a szabadelvűség válságát annak tulajdonítom, hogy a 21. század kihívásaira egyelőre nem tudott adekvát válaszokat adni, hovatovább maga az okozója jónéhánynak. A többség számára valószínűleg egész egyszerűen túl gyorsak a változások (a technikai és ennek következtében a társadalmi is), túl sok a lehetőség (ami sokak számára egyenlő a káosszal), és ebből adódóan túl nagy a modern élettel járó stressz, bizonytalanság. A hagyományos gazdasági-társadalmi struktúrák (beleértve a családot) szétzilálódására adott ösztönös reakció lehet a bezárkózás, a hagyományok felé fordulás, amikor még minden lassabb és rendezett(ebb) volt. S mivel felnőttek olyan generációk, akik a nácizmus és a bolsevizmus borzalmait már csak tankönyvekből ismerik, számukra valószínűleg nem tűnik olyan rossz ötletnek a múltba, a jól ismert eszmékhez való részleges visszatérés.
Elég jól előre szaladtam, mert tulajdonképpen még nem is definiáltam a fogalmat. A liberalizmus (más néven szabadelvűség) olyan politikai, ideológiai, etikai és részben gazdasági eszmerendszer, mely a hatalom forrásának az egyén szabad akaratát tekinti. Kiáll a jogállamiság, a törvény előtti egyenlőség és az egyén szabadsága (ez egyéni és politikai jogokat egyaránt jelent) mellett. A liberalizmus (ahogy egyébként aztán a szocializmus és a nacionalizmus is) lecserélte az isteni hatalmat a választóktól kapott felhatalmazásra, a születési előjogokat a törvény előtti egyenlőségre, a vallási előírásokat pedig jogrendszerre (ezzel együtt a monarchiákat – némi kitérővel - előbb alkotmányos királyságokra, majd jórészt demokráciákra). Nem csak az egyéni szabadságot, de a szabadpiacot és –kereskedelmet is támogatja, ennek leghatékonyabb szervező elve szintén a fogyasztók szabad akarata (melyet vásárlói döntéseikkel juttatnak kifejezésre). Következésképpen a kontrollált állam híve (mind gazdasági, mind politikai értelemben) – nincs szükség erős államra, korlátozzuk annak hatalmát a játékszabályok kialakítására és betartatására. Ezen belül azt, hogy mi a legjobb az embereknek, ne döntse el senki felettük/helyettük. Akaratukat a választásaikkal érvényre tudják juttatni ők maguk.
Ahogy látjuk, a liberalizmus, mint ideológia, és a kapitalizmus, mint gazdasági berendezkedés szorosan összefonódtak már kialakulásuk kezdetén. Ezért is varrják most utóbbi összes hibáját az előbbi nyakába. A kapitalizmus – korábban is tárgyalt - negatív “mellékhatásai” (a gazdasági-technológia növekedés túlhajszolása környezeti katasztrófákhoz és szociális feszültségekhez vezet) mellett a szabadelvűség másik legyakrabban kritizált területe az egyéni szabadságjogok túltolása. A liberálisok mereven elutasítanak mindenféle (nemi/faji/vallási/politikai) megkülönböztetést és az egyéni jogaik bármilyen korlátozását (amennyiben az mások jogait nem sérti), ami az alapelveikből természetesen szervesen következik. A felvilágosult, “nyugati” világ ma már szinte egyöntetűen ítéli el az inkvizíciót, a vallásháborúkat, a holokausztot, vagy a bolsevik diktatúrákat és népirtásokat, politikai irányultságtól függetlenül (értsd: nem csak a liberálisok). Ha a fenti elvek nevében a nők, a szinglik, a melegek, a romák, vagy éppen muszlim bevándorlók igényelnek maguknak azonos jogokat, elbánást és esélyeket, mégis rengetegen érzik magukat kényelmetlenül, összezavarodva (értsd: rengeteg magát felvilágosultnak és/vagy liberálisnak valló is).
Ennek a jelenségnek a feltárása külön dolgozatot igényel, most csak két rövid megjegyzésem van. Egyrészt, az egyenlőség eszméje viszonylag új dolog. A törvény előtti is, de még inkább az összes többi. A múlt század közepén például még tudományos nézetként élt, hogy egyes embertípusok genetikailag alsóbbrendűek, mint mások. A vallási- és politikai elnyomásra, üldöztetésre korábban már hoztam példákat, a sort napestig lehetne folytatni. A nők helyzete sokat változott az elmúlt évszázadban (kezdve azzal, hogy ők is választójogot kaptak), de még mindig bőven lehet példákat találni arra (a fejlett világban is, máshol meg pláne), hogy továbbra is hátrányos helyzetben vannak. Túltolják, persze túltolják, de őszintén: minden új mesét túl kell tolni kezdetben, hogy áttörje az inger-küszöböt és legyen esélye gyökeret verni. Számomra is ellentmondás, hogy az egyenlőségért kampányoló ilyen-olyan csoportok gyakran követelik éppen azt, ami ellen elvileg harcolnak - diszkriminációt (számukra pozitívat, természetesen). Irritál, hogyne irritálna, mégis érteni vélem, miért teszik.
A másik pedig az, és ezzel részben visszakanyarodok az esszé elejére: az egyenlőség és a szabadság nem csak, hogy relatíve új eszmék, de a politikai Maslow-piramison is elég magasan helyezkednek el (copyright by Dr. Zimonyi). Tudományosan és empirikusan is könnyen igazolható, hogy az anyagi vagy fizikai biztonság kedvéért (élelem, védelem) az ember (mint miden más élőlény) hajlamos lemondani a magasabb szintű igényeiről. A szabadelvűség széles körű elterjedése ezért a jólét bizonyos szintjét is feltételezi (ezért egymást erősítő eszmék a kapitalizmussal – ahol gyökeret ereszt piacgazdaság, ott jellemzően nagyobb a növekedés és ennek következtében a jólét, ezért gyorsabban terjed a liberalizmus, ami kedvez a szabad-piacnak..., és így tovább). De ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor igazságtalan az összes akut problémát a szabadelvűségnek tulajdonítani, lévén maga is részben következmény és nem ok.
A mai fiatalok nem azért kevésbé hagyománytisztelők és vallásosak, mert megfertőzte őket egy ártalmas kór, hanem mert élvezni akarják a megnyílt lehetőségeket, és meg is tehetik, hogy egyre több élményt vásároljanak meg. A nők nem azért lépnek ki könnyebben az olyan házasságokból, ahol a szociális, érzelmi, uram bocsá’ fizikai igényeiket nem elégítik ki, mert felhergelte őket egy új ideológia, hanem azért, mert önálló keresetük van, és el tudják tartani magukat. Nem azért született kevesebb gyerek, mert az SZDSZ anno nem tolta az arcunkba, hogy ez az elvárás; hanem azért, mert a gyerekvállalás jó nagy szívás anyagilag, rengeteg lemondással jár, és ezt a lemondást a gazdasági kényszer már nem indokolja (félre tudunk tenni öregkorunkra, nem föltétlenül kellenek utódok ahhoz, hogy idősen is gondoskodni tudjunk magunkról). Megváltozott a helyzet, és ahhoz igazodott a vezető ideológia, nem pedig fordítva.
Van még mondani valóm a liberalizmusról, úgyhogy a következő részben is terítéken lesz majd. De most elég ennyi, jóból is megárt a sok, hát még ebből.
