Itt rögvest két megállapítás kínálkozik a jelenlegi magyarországi helyzetre nézve: a szituáció minimum ellentmondásos, hiszen a NER éppen, hogy felforgat mindent. Az élet összes területére benyomulva, helyenként igencsak erőszakosan (önfejűen, társadalmi konszenzust nem keresve) alakítja át a meglévő struktúrákat – közszolgáltatásoktól az oktatási rendszeren át a választási szisztémáig és az alkotmányig. Ergo meglehetősen radikális az, amit - a jobboldaliság és a konzervativizmus nevében és érdekében – tesznek.
A másik megjegyzésem, hogy miközben nehéz lenne elvitatni annak a fontosságát, hogy őrizzük meg identitásunkat, tradícióinkat és fontolva haladjunk, azaz ne javítsuk meg azt, ami nem romlott el, csak azon változtassunk, amin szükséges; a globalizálódó és felgyorsuló világban a bezárkózás és a meglévő állapotok konzerválása (= fejlődés lassítása) is veszélyes lehet. Magyarország nem dúskál természeti erőforrásokban, ezért számunkra éppenséggel a modernizáció és a technológia élvonalába tartozás hozhat(na) felemelkedést. A hozzánk hasonló kisebb országok közül többen jutottak ugyanerre a következtetésre, ezek komoly pénzeket és kiemelt figyelmet fordítanak az oktatásra, más szóval az emberi erőforrásba fektetnek be vadul.
Mezőgazdasági forrásaink persze vannak, de kérdés, hogy ez a fajta előnyünk nem szenved-e hátrányt a jövőben, ha a globális felmelegedésről szóló előrejelzések igaznak bizonyulnak. Alapvetően amúgy a változásokhoz való alkalmazkodás képességében nem látok túl nagy veszélyt, problémát - ahogy mondtam volt, a jelenlegi rezsim a konzervatív narratíva ellenére éppenséggel meglehetősen radikális és pragmatikus (gazdaság-filozófiája például sok elemében egyenesen neoliberális), ha arra van szüksége. Maximum annyiban, hogy a piaci hatások tompításával (ami a gazdaság egyre növekvő állami megszállásából következik) a reakció-idő megnőhet (a szabadpiac hatékonyságát a trendek “kiszagolásában” egyelőre nem sikerült megcáfolni), és mert nehéz azt pozitívan szemlélni, ami az oktatás körül zajlik. Ott a nemzeti identitás és a zavaros, sokszor egymásnak is ellent mondó ideológiák sulykolása háttérbe szorítani látszik a modern oktatási elvárásokat és módszereket (meg a józan észt). Ráadásul a felsőoktatásra is – szándékosan – egyre kevesebbet költünk.
Ahol a fő probléma van, és ez a konzervativizmusnak a számomra legkevésbé szimpatikus vonása, az a szükségszerűségbe és a hierarchiába (amire már egy korábbi írásomban is utaltam) vetett hit. A jog előtti egyenlőséget ma már a jobboldalon sem illik megkérdőjelezni, de egy igazi konzervatív számára az emberek közti – bármilyen egyéb - egyenlőség korántsem evidens. Sőt, annak éppen az ellenkezőjét vallja: a társadalmi hierarchia törvényszerű, az erősebb legyőzi a gyengét. Mindig lesznek gazdagok és szegények, hatalommal bírók és azzal nem. Elnyomók és elnyomottak. Dolgosabb, okosabb emberek, népcsoportok; valamint lustább, ostobább fajok és egyedek.
Előbbiek szükségszerűen magukhoz ragadják a kezdeményezést, a hatalmat és az erőforrásokat, miáltal úgy tudják alakítani a folyamatokat, hogy még gazdagabbak és befolyásosabbak lehessenek. Így a hierarchia óhatatlanul kialakul és megszilárdul. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz, ez “törvényszerű”, mondják. Így van ez az állatvilágban, és így volt mindig az emberi társadalmakban is, ez az emberi (állati) természetből következik.
A hierarchia kialakulását (annak esetleges szükségszerűségét) az evolúciós biológia természetesen már rég feltárta. Egyetértés van a tekintetben, hogy a dominancián alapuló sorrendnek jelentős szerepe van abban, hogy az erőforrás elosztás egy csoporton belül a lehető legkevesebb veszteséggel menjen végbe. Ha minden egyes alkalommal meg kellene harcolni azért, hogy ki kap először (másodszor stb.) a zsákmányból, az sokkal több erőfeszítést venne el a falkától, mint ha egyszer kialakítják és elfogadják a rendet, aztán azt követik.
Csakhogy lényeges különbség az állatokhoz képest, hogy az ember nem csak a fizikai dominancián alapuló (egyének közti) hierarchiát tudja elfogadni, de képes eszméket és szabályokat kialakítani, és ezekben is hinni. Így az ezeken alapuló hierarchiát is respektálja. A magántulajdon (amely maga is egy eszme, ráadásul a konzervativizmus számára kiemelt) törvényes védelme (egy szabály) a modern társadalmakban például erősebb vezérlő elvek, mint a fizikai dominancia. Ha nem így lenne, a húsz kilóval súlyosabb szomszéd jönne, pofán vágna és elvenné, amid van (beleértve az asszonyt - ha jól néz ki, persze).
Már egyes archaikus társadalmakban is megfigyelték, hogy a zsákmány elosztást levezénylő személyt alkalmanként választják meg és jelölik ki. Annál nagyobb esélyed van elnyerni ezt a pozíciót, mennél igazságosabban osztod szét a koncot. Ha változik a gyakorlatod, és már kevésbé vagy igazságos, a közösség kipróbál valaki mást. Ergo az eszme, a szabály (a lehető legjobban elosztani az erőforrásokat) elválik a konkrét személyektől. (Természetesen az, hogy mi minősül igazságosnak – az erősebb kap többet, hogy holnap is tudjon hatékonyan vadászni, vagy éppen a leggyengébb, hogy ne pusztuljon el – az adott társadalom kultúrájától, gazdasági fejlettségétől, erkölcsi normáitól függ, ami tudjuk, időben és körülményektől függően is változó lehet). Ezt a példát amúgy Csányi Vilmostól kölcsönöztem.
Magyarán, a törvények és eszmék hierarchiája létezhet és irányíthatja a társadalmat sikeresen akkor is, ha az egyének közti jelentős (hatalmi, gazdasági) különbségeket nem tekintjük normálisnak és szükségszerűnek. A modern jóléti (szociális) piacgazdaságok ezen elv, és a jogállamba fektetett bizalom alapján szerveződtek meg és működnek. Arrafelé az az idea, hogy az embertársaidat meglopni, kihasználni csúnya dolog, illetve az erős, hatalomtól független jogi háttér (eszméje) és az ebből fakadó lehetséges konzekvenciák többé-kevésbé kordában tudják tartani a korrupcióra hajló emberi jellemet, azaz a személyi-társadalmi hierarchia kialakulásának törvényszerűségét hirdető elmélet tulajdonképpen már megdőlt. Errefelé persze egészen más a helyzet...
Összefoglalva és a jelenlegi hazai helyzetre alkalmazva az eddigieket, a konzervatívizmus (összekapaszkodva a nacionalizmussal) remek eszmei alapot, hátteret biztosít a haverok kitöméséhez (a nemzeti tőkésosztály megteremtésének nemes céljával, mert hát, ha egyesek szükségszerűen úgyis meggazdagodnak, akkor miért ne ezek a derék hazafiak legyenek azok). Muníciót ad továbbá a központosításhoz, minden terület állami felügyelet alá vonásához, és ahhoz is, hogy kulcs állami-hatalmi pozíciókba a rendszerhez hű embereket bebetonozzuk (a stabil hierarchia iránti vágy). Megjegyzem, a jogállam és a demokrácia korlátozása is szépen belesimul ebbe a logikába, valójában hülyeség ez a négyévenkénti szavazgatás, úgy jó ez, ahogy van, így kell lennie örökké. Ezért be kell biztosítani, hogy ez cirkusz – a látszat, amit a nemzetközi környezetünk miatt fent kell tartani – valódi változásokat ne hozzon.
De következik belőle a migáncsozás és a homofóbia (faji-, vallási- és nemi orientáció szerinti megkülönböztetés), vagy az is, hogy a nőknek más társadalmi szerepet szánunk, mint a férfiaknak (nemi egyenlőség el nem fogadása). Sőt, még az egykulcsos személyi jövedelemadó is ebbe a logikába illik (a tehetős legyen egyre tehetősebb, ne vállaljon lényegesen nagyobb részt a közterhekből, mint a szegényebbek), vagy az, hogy a cigányságot megpróbáljuk a lehető leginkább kirekeszteni a szociális juttatásokból. Ésatöbbi.
Végül, de nem utolsó sorban, a rendszer elitjének arroganciája (például a viták kerülése, kritika el nem fogadása) is abból a szemléletből fakad, ahogy a konzervatív hatalom a társadalom egészéhez viszonyul. Ahogy az uralkodó (osztály/réteg) a népre tekint. Az irányító az irányítottra. Az erősek a gyengékre. A gazda a birkára, a ragadozó a prédára. Az ügyes a balfaszra.
Szóval, te mennyire vagy konzervatív?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése